Pszichológus kollégák, teljesen tanácstalan vagyok, melyik opció érheti meg jobban?

Szia- én ugyanez a kategória voltam (neuroscience PhD, de tavaly leléptem, mert a modellváltás és a magyar tömegneurózis teljesen felőrölt), no teljes a szimpátiám (is): a data science az bore out-tal lélektelenít el, a magas distresszel járó feszített, de ingerszegény környezet meg burning out-tal nyír ki, mindamellett, hogy baromira el lehet magányosodni a hétköznapokban, hiszen elvárják, hogy a kutatás legyen az életed- valójában meg csak egy alulfizetett biorobot vagy, aki a témavezetőt és a postdocokat

maximális túlórában ,,támogatja" az állam pénzén- ezért is éri meg doktoranduszokat alkalmazni, nem pedig külsős researcher assistant-t gárdát. Van, akikből teljesen kiöli a PhD a kezdeti motivációit és lelkesedését a kutatás iránt (pedig kellő diszciplináris felkészültség és nagy adag kíváncsiság nélkül senki nem jelentkezik csakúgy:)), illetve egy kicsit azt is érdemes megvizsgálni, hogy a kutatók milyen traitekkel rendelkeznek ehhez a pályához. Saját példám: termtudos társak között klinikai irány és szoc.cent. beállítottsággal teljesen mást vittem és máshogy gondolkodtam (ami csapatban jó volt, egyébként konfliktus alap)- míg a többiek tárgyiasítottak minden feladatot,s elégedettek voltak ha valami kijött a mikroszkóp alatt vagy egy jól kontrollált vizsgálati környezetben, én folyton úgy éreztem, hogy mindennek amit csinálunk, talán sosem lesz semmiféle valódi klinikai haszna- sőt abban sem voltam biztos, hogy mivel majdnem minden (teljesítményt befolyásoló) egyéni faktort kiszűrünk a magatartásvizsgálatból, tulajdonképpen valid-e az az eredmény és milyen mértékű populációra vetíthető érdemben, amelyet kaptunk. (Ja, jobb kezes 20 éves egyetemista férfiakra pl :D) Ez a fajta kutatói és klinikai attitűd pedig nagyon különböző (volt aki profként azért maradt el a kollaborációból, mert rájött, hogy a betegei sokfélék és a panaszaik is azok- ha hatékonyan akarja őket kezelni, nem lesz elég egy cuki szórást rájuk húzni- míg a postdocok a másik oldalon csak számokat láttak táblázatokba sűrítve és örültek ha ,,kijött valami" amit publikálni is lehetett) és szerintem nálad is hasonló okok vannak a kalapban. Jó képességeid vannak, ügyes vagy csapatban, maximalista és szorgalmas is vagy, célokért szívesen hozol áldozatokat (leginkább időt)- azonban Te elsősorban pszichológus vagy, erős társadalmi hivatástudattal és emberszeretettel. Érdekel a kutatás- az agykutatás nagyon izgi-, de a valódi motivációd (belső drive), hogy lásd a munkád folyamatának a közvetlen eredményét is. Tehát jelen lenni, klienseket vinni, állandó dinamikus interakcióban lenni az emberekkel, módszereket kitanulni, adminisztrálni, kezelni és gyógyítani- tanulni magadról és másokról és aztán hazamenni és élni is a világba kilépve. Ezzel pedig semmi gond nincs. Nekem a szarokbele döntésig sokáig FOMO-m is volt, mivel baromi elszigeteltnek éreztem magam- ami ráadásul karakteridegennek is bizonyult és szenvedéssel is járt.Szóval nem vagy egyedül a ziháltsággal:) PhD-s karrier (4-5 év) egyébként akkor éri meg, ha kutatóként és postdoc-ként szeretnéd folytatni, vagy esetleg nagyon vágysz a kut.fokozati címre (ami miatt azonban nem kapsz majd se több pénzt, se nagyobb előnyt a mi szakmánkban- itt ugyanis a módszerspecifikus képzések számítanak ill. maga a szakképzés) A PhD szerencsére félúton megszaktíható gond nélkül- s ez nem minősül kudarcnak- én a helyedben lehet adnék magamnak egy türelmi időt (1-2 év). Kövi blokk a Neuropszichó: a legtöbb pszichós aki kog.képzés felé evickél és nem legendás dataminer, az magához közel érzi a neuropszichót- ami elég nagy szégyen, hogy Mo-n még MSc-ként nincs jelen független képzésként.. A SOTE-n egy kisebb vagyonért általában indul, de nem minden évben. Támogatotthoz sem kötelező a PhD (bár egy EEG alkalmazásban való jártasság pl.hozhat plusz pontot), azonban ha megnézed a modul leírását kb. ugyanazt a képzést fogod kapni, mint a DEOEC-en egészségpszicho mesteren (ez orvos és egtud képzési háttérrel rendelkezik, nem btk)- ahol egyébként szintén tudod a mester után rezidensként folytatni a szakképzést- ráadásul a Klinikákon..(Sanszos, hogy akadna neked valami neuropszichos (fejl vagy rehab akár) meló is helyben (meg pasi is:D), ráadásul klinikumban, multidiszcip és multikulti közegben- akár kutatóként is). Már biztos tudod, de azért megemlítem, mert nekem ano nagy pofon volt, hogy a szakképzésnél ha fizetős, előírják mit-hol kell csinálj, tehát itt is erős külső kontroll alatt tartanak és az általad említett szar eg.rendszerbe ágyazva. Ha rezidensire jutsz be, helyben leszel elhelyezve, de ott se lesz nagy beleszólásod, hogy melyik osztályon lennél x évig szívesen:( B blokkhoz: a gyermekklinikus felvetést értem is meg nem is- gyermekklinikus nem leszel hacsaknem 40 éves korodig nem szeretnél tanulni- erről szerintem mondj le (alap orvosi+szakképzés), de fejlődésneurológiai osztályon afféle neuropszichológus lehetsz az előző feltételekkel. Munkahely nemigazán van- specifikus sem, ráadásul nagyon szar a zsé- ez is valid, jól látod. Azzal is számolni kell, hogy sokszor mozognak a kiégést elkerülve a nyugdíj előtt álló pszichológusok is és belső körökben a jobban fizető állások/pozíciók (sokszor hírdetés megjelenése nélkül) pörögnek, amelyekhez kezdők 10-15 évig hozzá sem szagolhatnak- ezért érdemes ismerettségeket kötni. A módszerspecifikus képzések nagyon drágák, és az állami munkahelyeken ráadásul nem fognak megtérülni- míg magánklinikákon alap hogy 2-3-al már belépőkként rendelkezel. Minőségben arra is oda kell figyelni, hova jelentkezel: az MCC pl. már nem az, ami 20 éve volt és nem is a professzionalizmust, hanem az ideológiai startupot várja el- ráadásul több álcivil, finanszírozásban necces mellékintézetet is működtet amelyet egy mentálhigiéniáért felelős komoly szakembernek érdemes elkerülnie. Az MTA csókos rendszer hosszútávon tele nyűgös exhibicionistákkal, egyetemi pályatanácsadók pedig a fidelitasból kerülnek ki jelenleg (aki jelentkezik, de nem tag az ne szomorodjon el ha nem kerül be-ennek a relevanciájában említem ezt meg:)) Egyébként a legtöbb állás közalkalmazotti bértáblás és valóban a fővárosra centralizált- s nem hiszem, hogy érdemben változni fog. A civil szervezeteknél ritkán, de jól fizetett és kreatív melókat lehet találni, azonban sokszor kihalásos/ismerettségi alapon lehet csak bejutni. Na, egyébként én is elkúrtam ano, mert sokáig klinikumban gondolkodtam, majd elnavigáltam magam a farmakológiáig, mire rájöttem, hogy én ebben sosem leszek boldog.Nálam igazságügyi/poli/ökopszicho menne, de a többség nincs, ami meg van, az meg sok pénz biztos munkanélküliséggel :D A Phd előtt egyébként dolgoztam gyerekekkel/tinédzserekkel, nagyon szar pénzért (nettó 134e), de jesszus, imádtam! Sajnos iskolaőröket jelenleg magasabb bérrel inkább alkalmaznak, mint iskolapszichológusokat, s addig míg nincs külön oktatás és egészségpolitika, addig a gyermekek és a szoc/mentális egészségüket és fejlődésüket segítő pszichológusok (+egyéb szakemberek) is mellőzve lesznek (ha meg bu&izni/pedozni kell, arra úgyis ott lesz pl.Bagdy). Summa: szerintem gondolkodj el azon, hogy mi az ami boldoggá tesz és motivál, még akkoris, ha túl nagy jövedelemmel nem jár majd. Mert nem biztos, hogy karrierista Dr.xy.ként jobban boldogulsz az életben, mint más MA-s kollegád, vagy tényleg boldogabb is leszel ha minden tudományos kíváncsiságod kielégítetted. Én amikor skippeltem szomorú is voltam mert egy részét szerettem, és szégyenkeztem is- de annak örülök, hogy felismertem, hogy a környezetem toxikus és hogy boldogtalanná teszem magam, ha kvázi megerőszakolom az érzelmeimet az S.Ego-nak alárendelve. Ha maradtam volna, Dr.lennék- de nem kutatnék, mert az nekem túl ingerszegény, szóval egy gyakorlat nélküli 30+os pályakezdő pszichológus lennék a piacon, ahol nem sok lehetőség és nagyon gány fizu van. Most szabad vagyok, elhúzok külföldre valami fusi melóra amivel nagy kárt nem okozok, közben elvégzek valami gyorstalpalót, mert pszichó diplomával helyi nyelvismeret nélkül odakint sem egyszerű boldogulni- viszont pár év alatt nyugis környezetben, stabil zsozsesz mellett (kut.asszisztens 27-32ezer eurót keres entryként évente, míg 10+ év gyakszival 62-85 ezer eurót egy klinpszichológus) behozható a hátrány (munk.kiesés), amit Mo-n egy rakás akkreditált papír mellett csak elvegetál érzelmileg és anyagilag is az ember- szinte hiába. Ugyanis rajtunk túlmutató rendszerszintű változásokra van szükség (edukáció és egészségügy) ahhoz, hogy a társadalom szintjén is meginduljanak a szükséges vállalások és legyen mivel dolgoznunk. Mert gyűlölettel, azzal nem lehet.. Ha egyébként van bármilyen további kérdésed/kétséged vagy csak szívesen írnál rá néha valakire, nyugodtan írj privit, megadom majd vmelyik social platformomat- én is szétlúzerkedem az életem, úgyhogy nagy segítség nem leszek, de hordtam hasonló cipőt s néha ez is elég. A prolongált válaszom pedig azért nyílvános, hogyha esetleg más is idetéved PhD vagy pszicho témakörben, Ő se keseredjen nagyon el:)

Szia!

Nagyon átérzem a dilemmádat, bár én még nem tartok egész phdnál, de már most fojtogat, hogy mi legyen.

Ami nekem eszembe jutott az a drámázás, mondjuk azt nem írtad, hogy csoporttal mennyire foglalkoznál szívesen, de azért mégsem adatbázis. Szval pszichodrámában képződni és majd dolgozni vele talán lehet egy opció.

Vagy külföld. Én ott nézegetek most képzéseket és úgy látom valamivel jobb azért a helyzet. Pl. egészségügyi intézménybe nagyon tárt karokkal várnak pszichológusokat is nem éhbérért.

Nagyon sok sikert kívánok a döntésben!