Ezt miért felejti el (vagy figyelembe sem veszi) az aki a jóságról vagy életvitelről beszél?

Bármely nagy irodalmi művet is nézzük(mondjuk pl Faust), ha nem is mindig a fő témában, de ottvan az, hogy a nagyravágyás, a hatalom akarása, az önimádat , a paráznaság boldogtalansághoz vezet és mindez a sátán felé húz, a szerény megállapodott élet pedig boldogsághoz és isten felé visz. De miért olyan biztos ez? Szerintem a szerény családi élet sokkal boldogtalanabb, veszekedések tömkelege, idegtépő embereket kell elviselned család címszó alatt.. Oké, nyilván ezekben a művekben a szeretetteljes meghúzódást értik mindez alatt, de akkor sem értem, hogy mi ez a nagy "sátán kísértése" vagy "hallgass a szívedre és istenre" ellentét, ahol állandóan, de állandóan a nagyravágyás kontra szerénység áll a fő témában.

Nem arról van szó csupán, hogy aki meghúzza magát az soha nem konfrontálódik és emiatt nyilván boldogabb lesz, annál aki folyamatos harcban áll?