Melyik verset zenésítsem meg? (kedvenc verseiteket várom)

Bocs, nem a kérdésre válaszolok, csak erről eszembe jutott egy dal, ami olyan, mintha vers lenne a dalban.

http://www.youtube.com/watch?v=HlJwzk4KiDE

Gondoltam megmutatom.

Juhász Gyula: Milyen volt...

Nagyon örülnék neki!! És ha esetleg valahogy eljutna hozzám, annak is!:)

H. P. Lovecraft

Nemezis

Álmok ördöngös kapuján által,

s túl az éj hold-sápadt mélységein,

zenét szőttem szemem sugarával,

s számolatlan éltem életeim,

de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

Én még együtt forogtam a Földdel,

léte hajnalán, míg láng volt az ég.

Engem az űrnek sötétje tölt el,

hol a bolygókra nincs szabva vég,

hol csak gördülnek dúlt iszonyatban és nevük sincs, fényük sem ég.

Én a tengerek felett suhantam

vég nélkül a baljós égbolt alatt,

amely dús volt sok tébolyult hangban,

és a villámoktól széjjelhasadt;

hol láthatatlan zöldvizi rémek siralma reám szakadt.

Én alámerültem, mint a szarvas

amely ősi lombot félreseper,

hol jelen van valami hatalmas,

mi büszkén jár, hol más lépni se mer.

S most futok attól, mi körülvesz s a holt ágak közül figyel.

Nekem hegyekben botlott a lábam,

rajtuk zord barlangok gyűrésnyoma.

Szomjam ködszagú forrás tavában

oltám, mely lápokba csorog tova,

s a dolgot, mit átkos hegytóban láttam, nem bírnám többé soha.

Nincs, mi előttem repkény-fedett vár

lakatlan termében rejtve legyen,

hol ha a Hold a völgyek felett jár

falain szőtteseket lát szemem:

különös lények, disszonáns formák, felidézni nagy kín nekem.

Én az ablakokból, megigézten,

az egyre porladó mezőkön át

egy sírok övezte falura néztem,

mely magán hordta az átok nyomát;

S most márványba vájt urnák sorában hallgatom a világ zaját.

Én a koroknak sírját kísértém,

s szálltam a rémületnek szárnyain,

ahol füst fakad Erebosz mérgén,

s hófödte gleccserből kihalt a szín,

oly földön, hol a pusztaság napja tort ül az kedv halmain.

Én már vén vagyok, mikor az első

fáraó a Nílus trónjára ül,

mikor korokat dajkál a bölcső,

bűnös csak én vagyok, én egyedül,

s az ember még tiszta és boldog s égi kegyben részesül.

Ó, nagy volt az én lelkemnek bűne,

és olyan nagy a rá mért kárhozat,

égi fény rá hiába vetülne

és enyhülést a sír sem tartogat:

lent végtelen korokon át ont rá kegyetlen, bús átkokat.

Álmok ördöngös kapuján által,

s túl az éj hold-sápadt mélységein,

zenét szőttem szemem sugarával,

s számolatlan éltem életeim,

de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

József Attila - A bűn

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,

de jól érzem magam.

Csak az zavar e semmiben,

mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

De bármit gondolok,

az én bűnöm valami más.

Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,

e bűnt keresem én;

elhagytam érte egy anyát,

bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon

az erény hősein;

s hogy gyónjak, kávézni hivom

meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom

kit, talán az apám -

elnéztem, amint vére folyt

egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,

hisz emberek vagyunk

s mint megdöföttek, hirtelen

majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),

ki fut, hogy dolga van;

megnézem, ki tünődik el;

ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,

ki szemmel, melegen

jelez, csak ennyit: Vannak itt

s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes

és együgyű nagyon.

Akkor a világ kicsi lesz

s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,

ne fáradjon velem;

majd én föloldozom magam;

ki él, segít nekem.

1935. augusztus