Mi a véleményed erről a versről? Mit tükröz számodra? Mi a véleményed róla? (hosszú, de légysz olvasd el! Köszönöm! )

Fény és füst

(Neked)

Minden emberben,

Dobog egy Szív,

S visszhangzik egy Lélek.

A természet a hazánk,

S sziporkázó, vad csillaga lesz végzetünk.

Mindannyiunknak,

Egy élete van csupán,

A kezünkben a döntés.

Csillámló rózsái a fénynek, a jelennek,

S a kéményből tovaszálló füstnek,

A múltnak vagyunk tanúi.

Szív és Lélek harca,

A legcsodálatosabb minden közt.

Ezek vagyunk mi.

Vad voltam,

Amilyennek a természet teremtett.

A fény belőlem kihunyt,

S mint a füst,

Úgy távozott,

Elfújta a szél.

Csak bámultam a semmibe,

S sajnáltam azt az Átkozottat,

Amelynek börtönébe zártak be:

Szárnyatörött madár,

Aki visszavágyik,

Hogy szállhasson.

De rab kezek a földhöz láncolták,

Fáklyáját eloltotta a Távol.

És egy estén,

Melyen a telihold világított,

S csupa idegen szem táncolt,

A kéményből kavargó füstben,

Elszakította a láncot egy névtelen.

Homály volt,

Mint a balladákban,

A természet lepihent:

Elvágtatott a fény,

Tovagomolygott a füst is.

Csak egy lámpás pislákolt:

Az emberi Lélek.

Még a szemét sem láttam tisztán,

Ami csillant a sötétben,

Lelke volt.

A Lelked volt, láttam,

Mely egy begubózott mizantrópba lehelt új életet.

Csak egy jel volt,

Utána semmi más nem érkezett,

S hajnalban újra felpislant a város fénye.

Újra bevágtatott a siserehad,

A sáskák rágják tovább a leveleket.

A toronyóra kattog,

A könyv a polcon áll,

A busz kipufogója füstöt okád.

Az Élet megy tovább,

A sötét elvész,

Eltűnik a múlt messzeségébe.

Csuklómra újra bilincs kerül,

De életében először nem fáj:

Boldog vagyok,

Még így is szállhatok a fellegekbe.

Te megfordítottad a szelet,

Amelyet még soha senki sem talán.

Tudom, nem látlak többé,

Nem láthatlak többé,

Mert mérföldnyi köztünk a szakadék.

Mélyén sejtelmes hangokkal,

Csordogál egy piciny patak,

Még hangját sem hallhatom.

Nem tudom,

Mit érzel,

Mert lelkem nem képes túlszárnyalni testemen,

Ember vagyok,

CSAK egy ember,

Aki testének börtönében él.

Egyet tudj,

Patakocska,

Tőled búcsúznak most könnyeim.

Beléjük adom,

Aki vagyok,

S ledobom Neked őket a mélybe.

Essenek,

És hulljanak szét ezernyi cseppre,

Mint a harmat a rózsán,

A vízcseppek a borban.

Hulljon sebemből,

Mely jobban fáj,

Mintha kés ejtette volna testemen,

Égővörös vérem a patakba.

Segítsenek Téged az úton,

Mert én tisztellek,

Mint embert,

Szeretlek,

Mint Lelket,

Ha már nem is létezem Neked.

Megvalósult álmaidban lesz,

Sarki fény kihullott vérem.

Egy Szív,

Mely sohasem felejt,

Búcsút mond most Neked,

Búcsút mond a fények és a füstnek,

S a pataknak,

Mely megfordította a szelet.