Kemény kritikát kérek! Ez az első történetem. Érdemes folytatni?

A kelt tészták voltak a specialitásaim. Lelkesen figyeltem a kakaó krémes csigáknak a felemelkedését a sütő előtt. Milyen gyönyörűek voltak! És milyen büszke voltam magamra. Hány 14 éves lány tud kakaós csigát sütni?

Megszólalt a csengő. Elkészültek. Hatalmas boldogsággal töltött el már a gondolat is, hogy pár percen belül ehetek. A fénynél is gyorsabban szaladtam egy törlőrongyhoz, vettem ki a sütőből, raktam rá a legszebb virágos tányéromra az én gyönyörűségeimet. Rohantam a porcukorért, hogy megkoronázhassam őket.

Vigyorogva ültem le az asztal elé, és elkezdtem enni. Boldog voltam, hiszen egész héten erre vártam. Édesebbek voltak a méznél: ott volt a csokoládé és ropogós, de mégis puha tészta. Tömör gyönyör.

- Na, mi van, csajszi? – huppant le mellém a bátyám – mikor fogsz lefogyni?

- Lefogyni? – néztem rá meghökkenve – te miről beszélsz?

- Tudod. Ami minden nő életében egyszer eljön. Amikor elkezd diétázni, mert felszedett pár kilót.

- Én felszedtem pár kilót?

- Nem azt mondtam. – zavarban volt – csak hülyültem, nyugi.

Az önbizalmam ott volt a 13 éves énemben. De kicsúszott egy könnycsepp – és soha nem jött vissza.

A középiskola második évére hatalmat szereztem.

Ismerned kell az embereket; látnod kell a minden-szünetben-rajzoló lányban az elveszett művészt, a metálos arcban a tomboló, mégis magányos lelket, és nem utolsó sorban: a leghangosabb, legnagyképűbb lányban az önértékelési zavarokkal küzdő kislányt.

Nos, én az utolsó személyiségtípus voltam.

A reális önkép a legfontosabb dolog a hétköznapokban; nem csak akkor, amikor reggel el kell döntened, hogy vajon szabad-e felvenned azt a miniszoknyát, hanem akkor is, amikor valakit önmagadban elítélsz, már pedig ezt tesszük. Mindig, minden másodpercben. Fel kell tennünk a kérdést: vajon jogom van-e ehhez? Jobb vagyok-e a másiknál? Egyáltalán mitől jó valaki?

Ahhoz, hogy változni tudjunk, szükségünk van arra, hogy felismerjük, hogy valójában mit is kell reformálnunk.

Én már egy jó ideje felismertem; és sajnos a pszichológusom is. Valahogy nem sikerült becsapni. Én igyekeztem, próbáltam kialakítani egy másik személyiséget, amit elővehetek, ha nála vagyok. De hiába bármi, nem jött össze, gyakran önkéntelenül is önmagamat adtam, még ha törekedtem is arra, hogy hazudjak.

Visszatérve: ha hatalmad van, mindent megkaphatsz.

Megszűntettem egy létszükségletemet, és a családban mindenki azt teszi, amit mondok.

Volt általános iskolában egy ázsiai osztálytársnőm. Nálunk nem volt jelen semmi rasszizmus, imádtuk őt, mert különleges volt. Habár mindannyian általánosítottunk, így csalódottak voltunk, mikor realizáltuk, hogy ő se nem jó matekos, de rajzolni sem tud, de legalább szerette az animéket. Ettől függetlenül nem értettük.

Éjfél volt, amikor hívott, hogy visszarepül Kínába, örökké. Találkozni akart velem.

Nem tudtam aludni. Adnom kellett neki valamit. Egész éjjel „how to draw”-os videókat nézegettem az interneten, így 6 óra alatt összehoztam egy rajzot. Ott voltam én, és mellettem ő a legjellemzőbb tulajdonságainkkal. Ő, a barna szemével és fekete hajával, és én, a zöld szemeimmel és szőke hajammal. Nem volt rajta semmi különleges. Szerette az egyszerűséget.

Mindig is rossz alvó voltam. Ha kellett órákig gondolkoztam a semmin. Tervezgettem. Álmodoztam. Bármiről képes voltam álmodozni, a nagy semmiről is. De általában csak a vágyaimat vetítettem ki ezekre a képsorokra. Nagyrészük sosem valósult meg, mivel úgy éreztem, hogy elég, ha meghagyom őket a gondolataimban, elférnek, minek sietni. Sosem felejtettem el őket, és bármikor elő tudtam őket hozni.

Ezért nem is tudtam unatkozni. „Csak a buta ember unatkozik” – igyekeztem e felfogás szerint élni. Mindig kitaláltam valamit.

Volt egy fehér házam, egy szivárvány tetején. Gyakran menekültem el oda. A házban volt egy telefon. Néha felhívtam az ismerőseimet és azon keresztül megbeszéltem velük a gondjaimat. Elmondtam nekik a véleményemet róluk. És sosem sértődtek meg, és érdekelte őket a nézőpontom. Volt egy edzőtermem. De konyha nem volt. Mert nem kellett.

De ez az álomvilág túl irreálisnak bizonyult, így inkább visszamerészkedtem a szomorúbb valóságba. A konyhákkal teli világba, ahol az emberek megsértődnek, ha őszinte vagy.

Bár sokan tényleg összekeverik a bunkóságot az őszinteséggel.

Örültem, hogy most volt dolgom, a rajzolás, így nem kellett aludnom. Életem legrosszabb órái voltak, amikor 2-3 óráig szenvedtem az ágyban.

Sosem értettem, miért kell aludnunk. Időpazarlás! Fényévekkel fejlettebbek lehetnénk, ha nem aludnánk. Bár milyen fura lenne, ha sosem állnánk meg. Néha meg kell állni; elmélkedni, és gyönyörködni. Talán én túl sokszor teszem ezt.

- Tudod – kezdtem – most szívesen elénekelném a „Wild world” című számot.

- Miért? Az miről szól?

- „Ez egy vad világ. Nehéz mindent megkapni csak egy mosollyal. Sokat láttam abból, amire a világ képes, és ez kettétöri a szívem. Remélem, sok barátot szerzel. Csak emlékezz, hogy rengeteg rossz dolog van a világon, és vigyázz.”

- Wow! – elmosolyodott, őszintén – köszönöm! Hiányozni fogsz.

A spontaneitás ellen voltam, mindig előre terveztem mindent. Alaposan végiggondoltam valamit, mielőtt véghezvittem volna. Sosem bíztam semmit a véletlenre. Kivéve az étkezést. Mivel az étkezést nem akartam. Nem akartam, hogy akár véletlenül is megtörténjen. Ki akartam teljesen zárni az életemből. Azt akartam, hogy legyenek napok, amikor ne tudjam, hogy mikor is ettem utoljára a héten. Az emberek függnek az ételtől. Milyen buták is vagyunk! „Majd délután találkozunk, mert előtte haza kell mennem enni.”

Minden élőlénynek szüksége van az ételre, a tápanyagokra, ettől vagyunk élőlények, ezektől az éltetőanyagoktól. Akkor is eszünk, ha nem vagyunk éhesek, csak éhségérzetünk van. Az éhség csak egy érzés, és ezt mindig elfelejtjük.

Én pedig azon vagyok 2 éve, hogy megszüntessem ezt a létszükségletet.

Az igazság az, hogy ennek ellenére én függök a legjobban az ételtől az összes ember közül.