Szép verseket tudnátok írni, amely Magyarországgal foglalkozik?

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,

Magasba vágyva tengni egyre lent,

Mosolyogva, mint a méla õszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami

Sok százados bú, amelyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefény? fátylat szövögetnek...

És bút és gyászt és sejtést egybeszõve

Ráterítik a titkos jövendõre...

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodozva róla: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!...

Csalódni mindig, soha célt nem érve.

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait....

- Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hõsnek.

De dönt? harcra nem elég erõsnek:

Úgy teremtõdni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául

Ránk néz merõen, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag...

Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Vagy bánatunknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -

Háborgó vérrel kesergõn vigadni,

Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,

Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,

Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

S amikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat...

-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen

Önérzetünket nem feledve mégsem.

Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

Féltõn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön – örökre!...

Juhász Gyula: Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,

Ha innen majd a föld alá megyek,

Feledni nem könnyű a föld izét,

A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,

Könnyek vizét és a Tisza vizét,

Költők dalát és esték bánatát:

Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon,

Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,

Világ árváját sorsa veri még?

Van-e még könny a nefelejcs szemén?

Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,

Szakolcán és Makón a hold alatt,

Vén hárs alatt az ifjú szerelem

Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e

S álmában megcsókolni a szivét

S érezni, most is rám gondol szive:

Szeretnék néha visszajönni még!

Jött értem a fekete hajó

Jött értem fekete vizen.

Álom-királyfit, vitt tova vitt

Moslék-országnak mentiben -

Fekete hajó, fekete vizen.

Moslék-ország, hajh, cudar ország,

Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;

Hajh, Átok-város, Redves-ugar:

Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?

Fekete vizeken jöttem én.

Vagyok a nyugati sirály -:

De magyarnak köpött ki a föld

Moslék-ország a nyakamon ül

Engemet Moslék-ország örökölt:

Nyöszörög a hájszagú föld.

Már nem megyek el, fekete hajó

Moslék-ország hagy' örülj, szegény!

Laza ferdinen, laza ferdinen

Fekete vizen, fekete legény,

Hajh, kutyafáját, szomorú legény.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Ady Endre hazafias versei

Radnóti Miklós

NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,

ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,

nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,

és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,

világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.