Szerintetek hogy sikerült ez a rövid kis történetem?

Pár barátomnak megmutattam nekik tetszik, idegenek véleményét is meghallgatnám. Hozzáteszem sose írtam még ilyet, szóval az esetleget hibákért bocsi, építő jellegű kritikát szívesen veszek:)

Pár perc boldogság

Életem utolsó emléke egy véres arc volt. Az alig 1 órája ismert fiú holtan feküdt az úton mellettem. Szólni akartam hozzá, de nem tudtam. Zajt hallottam magam körül, aztán hirtelen minden eltompult.

Semmi értelmét nem láttam azon a bálon rész venni. Komolyzene, unalmas elit felnőttek. A szüleim rángattak el, mondván „a jövőd múlhat ezeken a rendezvényeken”. Ekkor még nem tudtam, hogy igazuk lesz. Bár nem úgy, ahogy elképzelték. Unottan, egyedül ültem egy kerekasztalnál, és pezsgőt kortyolgattam. Mindenki el volt ájulva a hófehér, terebélyes hercegnő ruhámtól, csak engem nem izgatott. Még csak éjjel 11 óra. Mikor megyünk már haza? Alig van pár velem egykorú fiatal. Egy normális 17 éves sem jár ilyen helyekre. Gondolkodásomban a szüleim zavartak meg, akik nagyon élvezték az estét. Jó nekik. Piszkálni kezdtek. „Miért nem táncolsz? Ismerkedj új emberekkel! Reménytelen vagy”. Hidegen hagytak a szavaik. Nem vették észre a vágásokat a karomon, a minden este kisírt szemeim, az anorexiám. Vagy csak nem akarták. Nem tudom. Apa és egy másik férfi valami Whiteman családról beszéltek. Hogy mennyire utálják őket, és újgazdagok, és remélik, nem lesznek itt. Ez a legnagyobb gondjuk. Óvatosan felálltam az asztaltól. Nem volt túl sok energiám. Kisétáltam az erkélyre, ahol szerencsére egyedül lehettem. A becsukott ajtó mögül tompán hallottam a zenét. Csípős hideg volt, de nem érdekelt. Csak támaszkodtam a korláton, és néztem a semmibe. Ürességet éreztem. Egy kocsi gördült be a nagy ház elé. Egy család szállt ki belőle. Újabb elit familia. Apa, anya, egy lány és egy fiú. Lassan a bejárat felé sétáltak, majd eltűntek a látókörömből. Vettem egy nagy levegőt, és visszasétáltam a terembe. Megálltam az ajtó előtt, és körbenéztem. A koktélbár felé vettem az irányt. Valami fura nevű olasz italt rendeltem. Ajtónyitódást hallottam. Mint a legtöbb ember én is kíváncsian bámultam a terembe érkezőket. Azt hiszem az a család volt, akiket az erkélyről figyeltem. De a fiú nem volt velük. A helyiség másik oldalán megláttam apát. Szúrósan nézett a bejövő emberekre. Azt hiszem volt szerencsém „megismerni” a Whiteman családot. Hirtelen furcsa érzés fogott el… mintha valaki bámulna. Zavartan nézelődtem, majd megtaláltam, akit kerestem. Egy fiatal, körülbelül 19 éves fiú tényleg engem méregetett. Egészen zavarba hozott. Nem mertem sokáig őt nézni, pedig nagyon vonzotta a tekintetem. Néha-néha rápillantottam, ami igencsak feltűnőnek bizonyult, mivel a fiú bájos mosollyal elindult felém. A szívem hevesen kezdett verni. Magántanuló voltam, nem voltak barátaim, és olyan barátom főleg nem volt még.

- Látom, nagyon unatkozol – szólított le a helyes idegen kellemes, mély hangon. Félénk mosoly ült az arcán.

- Öhm… igen. Nem túl izgalmas hely – nem mertem a szemébe nézni, és idiótának éreztem magam, ezzel az erőltetett mosollyal az arcomon.

- Táncolsz velem?

A kérdése meglepett, de örömmel mondtam igent. A zenészek hirtelen egy romantikus zenét kezdek játszani. Úgy éreztem magam, mint egy rossz amerikai filmben. Nem volt mit tenni. Átkaroltam a nyakát, ő pedig a derekam. Szótlanul lépkedtünk, miközben mindenhová néztem, csak rá nem. Egy óvatlan pillanatban azonban találkozott a tekintetünk. Mélykék szemiben hirtelen úgy éreztem elveszek, és sosem találom magam újra. De nem is akarom. Ellenállhatatlan vágyat éreztem hozzáérni a szökésbarna, kócos hajához. Már nem táncoltunk, csak álltunk egymással szemben. Hirtelen az egész világ megszűnt, és belül valami mélyet, valami idegent éreztem. Az arca közeledni kezdett felém, míg végül az ajkaink találkoztak. Csak egy apró csók volt, de sosem éreztem ennél édesebbet azelőtt. Mindketten zavarba jöttünk. Hirtelen valaki erősen megragadta a karomat, és elhúzott onnan. Apa. Elhurcibált a terem másik végébe. Nem értettem

- Apa, te mégis mit csinálsz?! – sikerült kiszabadulnom a szorításából.

- Tudod te ki ő? Nem fogom engedni, hogy egy Whiteman fiúval enyelegj! – ideges volt. Így már mindent értettem. De nem nagyon érdekelt. Ezúttal nem mondhatja meg mit tegyek. Többé nem.

- Én viszont vele akarok lenni. Nem vagyok kislány, hogy parancsolgass nekem!

Mérges lettem. Meg akartam keresni az idegen fiút, akinek még a nevét sem tudtam. Pár lépés után visszanéztem. Apa kimérten, de határozottan követett engem. Sietni kezdtem. Hirtelen megláttam a Whiteman fiút, nem messze állt tőlem. Újra engem bámult. Egy pillanatra megálltam, majd felé vettem az irányt. Megragadtam a karját, és a fülébe suttogtam „gyere velem”. Szinte már futottunk. Apa, egyre gyorsabban követett minket. Levettem a magas sarkúm. Kézen fogva szaladtunk le a lépcsőkön, majd egy hátsó kijáratot kerestünk. „Naomi, most azonnal gyere vissza”. Apa mérges hangjától zengett az egész hatalmas ház. Találtunk egy nyitott ajtót. A csípős hideggel együtt a szabadság szelét is éreztem. Akaratlanul is mosoly ült az arcomra. Igen, elérkezett az én időm. Hirtelen úgy éreztem teli vagyok energiával. De ez nem sokáig tartott.

A sötétben nem figyeltünk semmire, ahogy ránk sem figyelt senki. Főleg nem az autósok. Elviselhetetlen fájdalommal terültünk szét a betonon. Mindenem elzsibbadt, éreztem, ahogy a vér végigfolyik az arcomon. Oldalra néztem. A Whiteman fiú holtan feküdt mellettem. A teste vérben úszott. Még csak a nevét sem tudhattam meg. Soha. Örök álomra csuktam a szemem, és úgy éreztem, így lesz a legjobb nekem.