Mit gndoltok a verseimről? Szerintetek érdemes folytatnom az írást? Lent bemásolok párat. (17L) írjatok kritikát (építő jellegűeket) légyszi (:

Menny és Pokol

Zsibbad az agyad, nem tudsz aludni,

Egyre mélyebb a csend és a korom.

Támogat egy szellő, indulna futni,

És újra csak leint a gyászos sors.

Már alulról szólnak a mennyei hangok,

És bitófán lóg ma minden pogány.

Egyre csak kondulnak a pokoli harangok,

Áldj meg még egyszer, édesanyám.

Minden száj ma más nyelven szól,

És minden szív ma máshogy érez.

Egyre csak épül a bábeli trón,

És nincsen ma kéz, ami megfékez.

Újra csak szólnak a mennyei hangok,

És elrepült felettem az egész élet.

Édesanyám, most zárd össze a karod,

Átalszom itt még egy egész évet.

Dunai csönd

Vérbe öltözött a dunai víztükör szelíd üvegtükre,

Csalfán játszik a délibáb suhanó árnya rajta.

Fejem felett az Ezüstvászon ezer fénye lüktet

És sírok, sírok szüntelen, a Duna habja elnyeli halkan.

És sír a Duna, velem sír ma, mint minden éjjel magam könnyezem,

S ringat lágy ölén a blazírt víz, mint hajdan jó anyám.

Csend van, mély csend, és körbeleng halotti leple, érzem,

Megérint egészen az utolsó nap ezüst-alkonyán.

Fejfám csak a hídnak lába, sírom csak a Duna habja,

S ringat lágy ölén. Ringat, és örök nyugalomba dönt.

Dédmama

Őszbe boruló, viseltes koronája tenyeremre hull,

öreg keze, ráncos keze vérengző szívemet simítja.

Világának szemfedele lelkemig a szeretetre nyúl,

s onnan néz vissza rám, onnan néz vissza ég-szemével.

Görbe háta borul a sparheltre, a lángok elé,

miként ha hajdani szívének fényei volnának,

mereng az elfeledett, megkopott álmok felé,

s onnan néz vissza rám, onnan néz vissza ég-szemével.

Egyedül ballag. Dolgos kezét egy görbe bottal támogatva

megyen a temetőbe. Visz friss virágot, vizet a sírra.

Látja a halált, a fagyos gyászt, mi emberét meg nem válogatja,

s onnan néz vissza rám, onnan néz vissza ég-szemével.

Érzi már ő is a jeges szelet, mi határozott, meg nem ingatható,

látja már ő is jól a fagyos követ, a megvakító márványlapot.

De még áll, egyre áll a konok szélben, mi el nem ringató,

s onnan néz vissza rám, onnan néz vissza ég-szemével.

Most simítom a márványlapot, azt a határozott, meg nem ingathatót,

és nézem a kemény földet, mely megvakítón reá borul.

Egyre állok, búsan, csüggeteg, a jeges szél csontomig hatol,

s fentről néz vissza rám, fentről néz vissza ég-szemével