Mit kell tenni, ha valahol az utcán váratlanul lövöldözni kezdenek?

Köszönöm a válaszokat, kedves Válaszolók. Csak úgy felmerült, hogy nem tudom, hogy hirtelen mit kell tenni, nem tanítják ezt sehol, nem félek különösebben. Egyszer úgyis el kell menni, jó lenne éber tudatállapottal átlépni a kapun, az ilyen váratlan hátbatámadás azért is nagyon nagy baj, nem készül fel az ember.

Nem tudom, szerintem nem "jobb országok" azok, ahol stukkerral járnak az emberek, vagy mint egy ismerős, aki Amerikában él, és nehezen viseli a rossz közbiztonságot, azt mondta, este a film után az emberek lemennek egy kicsit lövöldözni. Nem lenne jó, ha puskával kellene járni,sokan nem is tudnák használni.

Ez a vers nagyon érzékletesen szól a test szenvedéséről, amit az emberek egymásra mérnek, "az ártatlan lélek ott bolyong közöttük":

WISŁAWA SZYMBORSKA:

KÍNVALLATÁS

Semmi sem változott.

a test fájdalmas,

eledel kell neki, alvás és levegő,

bőre vékony, alatta mindjárt ott a vér,

jó sok körömmel és foggal rendelkezik,

eltörhető csonttal, nyújtható izülettel.

És mindezt tekintetbe veszik kínvallatáskor.

Semmi sem változott.

Remeg a test, ahogy

remegett Róma alapításáig és azóta,

a huszadik században Krisztus előtt vagy után,

a kínvallatás a régi, csak kisebb lett a föld,

és bármi történik mintha a szomszédban lenne.

Semmi sem változott.

csak több lett az ember,

a régi bűnök mellett megjelentek az újak,

valódiak, mondvacsináltak, elévülők és nemlétezők,

de a sikoly, amellyel a test felel értük,

az ártatlanság sikolya volt és az is marad

az időtlen skálák és lajstromok szerint.

Semmi sem változott.

Tán csak az illem, a szertartások a táncok.

De a kéz még mindig ugyanazzal

a mozdulattal takarja el a fejet.

A test tekereg, ráng és szabadulni igyekszik,

a földre döntve fölhúzza térdeit,

kékül, dagad, nyáladzik, vért ereszt.

Semmi sem változott.

Csak a folyók medre,

az erdők, partok, puszták és gleccserek vonala.

Az ártatlan lélek ott bolyong közöttük,

eltűnik, visszatér, közelít, messze rebben,

idegen önmagának is, megfoghatatlan,

hol biztos benne, hogy még létezik, hol nem,

miközben a test van és van és van

és nincs hová mennie.

ford.:Csordás Gábor

Siratom az aranykori békét, amit őriznek az emberek a szívükben, ahogy József Attila.

"mert álmaiban megjelent

emberi formában a csend

s szivében néha elidőz

a tigris meg a szelid őz"

Miért is ez a hadakozás? Régen a lovagok vívtak egymással, katona harcolt katonával - az lehetett még értelmes, hősies. De polgárokra bombát dobni? Nőket, gyerekeket , öregeket, betegeket bántai, embereket hátba támadni? elbírnak velük? Ezt nem érezheti senki hősiesnek. Ha visszamegyünk - talán az olaj, ami miatt az egész kiindult, felborult a rend?

Van egy arany kert, amit őriz az ember a szívében.

Peruban a templom szentélye mögött valóságban is.

Hamvas így ír:

"Peruban a főtemplom szentélye mögött rejtett kert volt. Magas falakkal vették körül, a kapun csak a király, a főpap és néhány beavatott léphetett be. A kertben minden aranyból volt. Aranyból voltak a fák, a fák ágai, s az ágak levelei; aranyból volt a fű, az utakat szegélyező fűkocka; a földet aranyporral szórták be. Aranyból voltak a virágok, a lépcsők, a pillangók, a fákon ülő madarak, az állatok, amelyek ott hűsöltek az aranyfák tövében, vagy az arany pázsiton napoztak; aranyból volt a kert közepén álló ház, és annak minden része: a kilincs, a küszöb, a padló, a tető és benne a bútorok, a székek, az asztalok, az ágyak és az edények.

Az aranykert nem a királyé volt, nem a főpapé, nem a papságé vagy az egyházé. Mint ahogy az arany Peruban nem lehetett senki ember tulajdona, a kert sem volt az. A szent kert a világnak az az állapota és képe, amilyen a világ eredetileg volt, s amilyen végül is lesz. A világ képe akkor, amikor a Teremtő kezéből kikerült, és amikor az ember a Teremtőnek visszaadja. Az újszülött világ, az első világ, és az utolsó világ, a megdicsőült világ. Az ősi aranykor, amit Isten teremtett, és a végső aranykor, amit az ember teremt. És a világ magja: a tulajdonképpeni és a valóságos világ. Az a világ, amelynek a kerten kívül fekvő alakja lehet bármilyen sötét, romlott, mulandó, gonosz, örökké változó - lehet bármennyire magántulajdonná, millió darabra tépve és szaggatva, lehet hideg, fagyos, állhatatlan, cseppfolyós, az aranykert változatlanul ragyog belül a dolgokban, az emberekben, az időben, ott van romláson, mulandóságon túl és kívül és felül. Az aranykert a világ ősképe, amely a világban elmúlhatatlanul él. A szent kert úgy terül el a főtemplom mögött rejtve, csak a beavatottak által ismerten, ahogy a világ mélyén nyugszik a szent kert: aranykert, paradicsom, elízium, az öröklét azok számára, akik tudják: ez volt a világ, az ember, és ezzé kell lennie. Ember, a világot ezzé kell tenned! Te voltál az, aki ezt az aranyvilágot porrá és homokká, kővé, sárrá, mulandó és értéktelen, otromba anyaggá, feloszló hússá és halandó életté tetted! Ne felejtsd el, ember, hogy vétkedet jóvá kell tenned és a világot vissza kell vinned oda, ahonnan lerántottad! A világot újra aranykertté kell tenned!"