Sokaknak miért fontos még a 21. században a magyarságtudat?

Pl számodra miért fontos, hogy ne pusztuljon ki az összes ember egy atomháborúban? Miért fontos hogy ne pusztuljon ki covidban európa? Mert liberálisként európaiként tekintesz magadra.

Na mi magyarként magyarnak tekintünk magunkra

Minden olyan xar itt az eütől a hétköznapi életig.

Kell valami amivel az alacsony iq réteg kompenzálja a hétköznapi csalódásokat.

Semmivel nem különb dolog magyarnak lenni mint ukránnak, olasznak, angolnak, svédnek.

Se több se kevesebb.

Aki arra büszke és különbnek érzi magát mint bárki más mert xy helyre született az már önmagában egy szegénységi bizonyítvány.

Külső körülményekre fényezi magát hiszen minden bizonnyal másra nem tudná hiszen semmilyen erénye nincsen.

A nemzeti öntudat a túlélést segítette. Csapatban erősebb vagy, mint mások és több esélyed van megvédeni a javaidat/elvenni a másikét. Az, hogy egy nyelvet beszéltek, ugyanazon a kultúrán osztoztok elmélyíti a család, összetartozás érzését.

Ma már felhígult sokaknál ez az érzet a szélesebb körű tudás, a több inger és az internet miatt.

Szerintem szép dolog a nemzeti öntudat és örülök, hogy magyar vagyok. De ez mind csak pszichológia.

Semmi köze a magyarságtudatnak ahhoz, vered-e a melled vagy sem. Sőt még ahhoz sem, hogy hány külföldi ismerősöd van. A magyar arisztokrácia jelentős része valószínűleg többet élt külföldön, mint te, és több külföldi ismerőse volt, mint neked.

Ezzel együtt nehezen elképzelni, hogy mondjuk egy Széchenyi Istvánnak, Apponyi Albertnek, Teleki Pálnak, Andrássy Gyulának gondja lett volna a magyarságtudattal.

Miért is fontos? Mert:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, / s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. / Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, / annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, / az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, / s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, / piros zászló kezében, körötte sok gyerek, / s a gyárak udvarában komondor hempereg; / és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, / a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, / s az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,/ ím itt e kő, de föntről e kő se látható, / nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.