Amikor Magyarország belépett a második világháborúba, az akkori poltikai vezetésben fel merült, hogy mi lesz ha elveszítjük a háborút?

Azt nagyon fontos látni, hogy Magyarország erős kényszerpályán mozgott, tehát ez nem olyan döntés volt 1941-ben, hogy az ország vezetői csak pusztán a legjobb belátásuk szerint döntöttek ez vagy az mellett az oldal mellett. A kényszerpálya szinte a németek mellé kényszerített minket.

Egyrészt, erős volt a német orientáció (gazdasági-politikai kapcsolatok révén), másrészt Csehország és Lengyelország példája azt mutatta, hogy nehéz a németek mellett semlegesnek maradni, sőt, ellenük fordulni úgy, hogy Magyarország igazából "útban" van Kelet felé és a Balkán felé is...

Azt is látni kell, hogy az ellenoldal felé sem nagyon sodródhattunk, hiszen ugyebár az ellenoldal szakította szét az országot 1920-ban. Emellett már az 1930-as években Magyarország inkább a németek és az olaszok felé közeledett, és nem az angolszászok vagy a franciák felé.

De ami a legnagyobb kényszerítő erő volt: az a magyar közvélemény. A magyar közvélemény ugyanis elvárta a revíziót, ami azt jelentette, hogy egy ilyen háborúban, ami a lehetőségét adta a határok változtatásának, semlegesnek lenni Magyarország egyszerűen nem tudott (legalábbis a közvélemény szerint), hiszen nem szalaszthattuk el az újabb történelmi esélyt a revízióra. Erre a magyar igényre játszott rá Hitler is nagyon tudatosan, amikor elkezdte visszaadni a leszakított területek darabkáit, elhúzván előttünk a mézes madzagot. A magyar közvélemény (de a politikai elit is) csak annyit látott, hogy az angolok-franciák elvették a területeinket, a németek pedig visszaadják. Képzeld el ezt egy olyan közhangulatban, hogy ha egy külföldi csak megpedzette halványan azt, hogy Trianon igazságtalan volt, már egyből szobrokat állítottak neki itthon, utcákat neveztek el róla! Természetes, hogy a németekben láttuk azt a hatalmat, amelyik segítségével meggyógyíthattuk volna a történelmi sebeinket. Persze más kérdés, hogy a németeket nem érdekelte a magyar revíziós igény, a területi osztoszkodás csak arra volt jó, hogy a csatlósaikat egymással tartsák sakkban. Tehát pl. minket azzal fenyegettek, hogy visszaadják a románoknak Észak-Erdélyt, ha rosszul viselkedünk, a románokat meg azzal fenyegették, hogy Dél-Erdélyt is visszakapja Magyarország...

Mindenesetre 1936 és 1942 között Németország olyan nemzetközi sikereket ért el politikai és katonai téren, hogy igazából az akkori ember számára Hitler tévedhetetlennek, Németország pedig legyőzhetetlennek tűnt. Nem tehette meg Magyarország, hogy ne kösse a sorsát a nácikhoz, bármennyire is ódzkodtak ettől a higgadtabb és okosabb magyar politikusok.

Az igazsághoz pedig az is tartozik, hogy a valós politikai manőverezések is arra irányultak a magyar vezetés részéről, hogy ha lehet, maradjanak semlegesek. Szóval azt sem lehet mondani, hogy önként és dalolva, örömmel léptünk német szövetségre. Esze ágában nem volt a magyaroknak belépni a háborúba, elkötelezni magukat egyik fél mellett. Viszont azt nem látták be, hogy ha a németektől elfogadunk valamit, onnantól kezdve nincs olyan, hogy semlegesek maradunk, de azt sem tehettük meg, hogy nem fogadjuk el a németek által tálcán nyújtott területeket. Ez egy óriási nagy dilemma volt a magyar vezetés körében, ezért csináltunk olyan balfogásokat, mint amit pl. Csehszlovákia szétdarabolásánál (1938-ban), amikor Hitler első körben kooperálni akart a magyarokkal, hogy a németek megszállják Csehországot, közben a magyarok a Felvidéket. A magyar vezetés nem mert lépni, így Szlovákia néven egy bábállam létesült, holott lehetőség lett volna az egész Felvidék visszaszerzésére. Hitler őrjöngött ezen, de a magyarok is bánták, hogy egy ilyet elszalasztottak, ez is sodort minket afelé, hogy a következő németek által nyújtott lehetőséget maximálisan kiaknázzuk.

Egy szóval: kényszerpálya.