Elder Scroll's IV:Oblivionhoz hosszas leírás?

Elder Scrolls IV: Oblivion

Melyik játéknak sikerült a nem csak a legjobban fogyó játékok listájára felkapaszkodnia, hanem a 363 oldalas stratégiai kézikönyvét is bejuttatnia a legjobban fogyó könyvek közé? Hát persze hogy az Oblivionnak. De miért? Mert jó. És szép. És lehet benne vámpírrá válni. Vagy csak elveszni benne.

Sztoikus így látta:

Technika és történelem

Az Elder Scrolls sorozat tagjai mindeddig sohasem tűntek számomra az éppen aktuális szerepjáték-kínálat csúcsainak, mert bár grafikailag mindig megpróbáltak a mindenkori legelképesztőbb látványvilággal rendelkezni, a stílusból adódóan hosszabb fejlesztési idő (az FPS-ekhez képest) alaposan megkoptatta a vizuális világ átütőerejét, mire a boltok polcaira (winchesterre) kerültek. Nem tartozom azon játékosok közé, akiket a látvány és hanghatások részletgazdasága elkábítana, de az a látványvilág ami kb. 50%-os beállításoknál fogadja az embert, tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű tud lenni. Ráadásul mivel ezt egy viszonylag újnak mondható videokártyán produkálja a gépem, az igazi csúcskategóriás bizgentyűk tulajdonosai bizonyára még nehezebben találnak majd ki a monitorból, egy részletgazdagabb (HDR+FSAA=FSDR [FolyamatoSanDülledőRetina]) beállítása esetén.

A sorozat másik védjegyszerű eleme -a hihetetlenül kiterjedt térképek- pedig, szinte azt az érzetet keltették a kalandozókban, mintha a korai szerepjátékok bizonyos irányokban végtelenített dungeonjaiban caplatnának. Ez most sem változott sokat, viszont az új gyorsmozgás és a körülményektől függetlenített pihenés (idő-gyorscsévélés) lehetővé teszi, hogy mindig és mindenkor ott legyünk, ahol a dolgok történnek. Nincs több felesleges várakozás, nem is beszélve az automatafutásbekapcsolás-iránybeállítás-fánakfutás-iránymódosítás-ésígytovább mozdulatsor megspórolásáról. Kényelmes és tetszetős megoldások. Díjat nekik érte!

Sztori és szinkron

A háttértörténet ugyan gyakran volt a korábbi részben sablonos, és ettől most se sikerült jelentősen eltérni, de a mellékküldetésekben minden agyamentségüket kiélhették a fejlesztők és ez a funkciója erősebb, mint valaha. Kevés olyan játékot tudok említeni, amit EL LEHET MESÉLNI olyan embereknek is, akik nem az adott program/stílus rajongói, de az Oblivion kivételes helyzetben van ebből a szempontból is. Nem mondom, hogy jobban élvezik ismerőseim az oblivionos sztorijaimat, mint egy thai-masszázst, de a végén illedelmesen szoktak kacagni. Próbálja meg ezt valaki a F.E.A.R.-el...

Az általam "Wolfenstein-szindrómának" keresztelt "én csak egy kis töpörtyű vagyok, aki ül a cellájában és néz ki a fejéből" betegséget még nem sikerült kinőnie a mostani résznek sem, de legalább nem közvetlenül a priccsünk alatt van a kulcs. Múltunk tehát nincs de a jövőnk fényesebben ragyog, mint valaha, amikor beront a király (angol hangja: Patrick Stewart) és néhányfős testőrsége, merthogy, a városban őt éppen gyilkolnák, és menekül a börtönön keresztül. Itt már elkezdődnek a szokásos problémák, amik jellemzőek a világmegmentős hőseposzra épülő történetekben. Mert már megint egy gonosz alvilági sík támad persze, habár a börtönből kikeveredve, semmiféle erőszakos cselekményeknek nincs nyoma, és bár a városlakók sajnálkoznak a király halála miatt, azért annyira nincsenek megrendülve, hogy akár egy szabadnapot kivegyenek. Az igazán jól sikerült tutorialba foglalt karaktergeneráláson túlesve (végén érdemes menteni, hogy ne kelljen újból végigcsinálni, egy új kaszt vágyától hajtva!) a király hamar kikészül a rátámadó 0. szintű orgyilkosoktól, de még hozzánk vág egy amulettet, amivel meg kell keresnünk az utódját (angol hangja: Sean Bean). Innentől kezdve egy rakat meglehetősen sablonos, de élvezhető küldetésen át jutunk el a tényleg epikus méretű végkifejletig, ahol azonban jól otthagynak minket a sötétben. Habár a készítők remek kiegészítőlemezeit (ES3 Morrowind: Tribunal & Bloodmoon) ismerve, csak el lesznek varrva a szálak majd ad(d)andó alkalommal/(on)-nal.

De a továbbiakban inkább megspórolhatnák szerintem a sztárszínészeket, mert amennyi pénzt elvisz a tízperces mondókájuk, abból fel lehetne dúsítani az összes többi szereplő hangját szolgáltató 5-6 ripacsot.

Küldetések és céhek

Az újsütetű kalandozópalántáknak kezdetben ajánlanám a mellékküldetéseket, és a céhek megbízásait, mivel semmi olyan esemény nem zajlik, ami nem várna meg minket. Az egyes NPC-k bár napi menetrendjük szerint esznek és alszanak (illetve néhanap malackodnak),de szükség esetén hónapokat várnak ránk egy dohos barlangban, 3 csipet őrölt csonton tengődve. A többszáz órarugóra járó karakter ugyan nem kelti egy túlzsúfolt királyság képzetét, de majd mindegyiknek van rendes szakmája, és a töménytelen mellékküldetésben majd mindegyikük játszik valamilyen szerepet, ha mást nem, akkor az áldozatét.

A céhkínálatból azonnal felcsaphatunk a fővárosban gladiátornak vagy tolvajnak (éjfélkor waterfrontban), valamely más kisebb városban harcosnak és mágusnak, az első ártatlan áldozatunk után beállhatunk bérgyilkosnak is. A főküldetések során pedig a királyi testőrség ranglétráján küzdhetjük magunkat előre. Az egyes rangfokozatok kézzelfogható előnyöket jelentenek, és gyakran többet érnek, mint a kalandok közben összeszedett szintlépések. Szép dolog, hogy majd minden egyes céhnek a csúcsát is meghódíthatjuk és így önálló bevételi forrásra tehetünk szert.

Harc és mágia

A harcrendszer teszi a dolgát, bár a közelharci fegyverek csak átsuhannak az ellenfeleken, de az egyetlen komoly problémámat a gyorsbillentyűk limitált száma jelentette. Így ugyanis a varázslatok és tárgyak kezelése gyakran arra a felhasználói felületre maradt, amit sajnálatos módon egy az egyben az Xbox360-ról emeltek át, és nélkülözi az átlátható és alaposan rendszerezhető tárgylistát. Nem válik ugyan kezelhetetlenné teljesen sosem, ám az annyi más tökéletességig csiszolt opció mellett meglehetősen randán hat.

A máguscéhen keresztül elérthetjük a régi jó varázslat- és varázstárgykészítés tökéletesített változatát és a mágia jobb formában van, mint valaha. A 6 mágiaiskola gyakori alkalmazása teljesen kiválthatja a másik két fő karakterirányultság (a harcos és tolvaj) összes előnyét. A varázstárgyak pedig ugyan utántöltés-igényesek tudnak lenni, de megérik az árukat.

Talán a Need for Speed-ből került átemelésre a "dinamikus nehézség", ami alapján az ellenfeleinknek nem meghatározott erőssége van, hanem a játékos karakterének szintjéhez viszonyított +/-5 szintnyi eltéréssel próbálnak ártani nekünk. A megoldás bizonyára tetszik egyeseknek, számomra azonban a karakterfejlesztést és a történetet is hiteltelenné teszi, ha már egy 5. szintű karakterrel is átrándulhatok egy démoni síkra pofozkodni, jelentősebb félelem nélkül, viszont 70. szinten is megszorongat 3-4 65. szintű goblin.

Modok és kódok

A program legtöbb hibáját azonban ismét sikeresen orvosolja a chain-lightning sebességével terjeszkedő mod-közösség, például a fent említett "szintezést" is legalább háromféle módon lehet már kikapcsolni. A hasznos kiegészítőktől az eszeveszett csalásokon át egészen a játék nehézségének egekbe tornyozásáig mindenfajta programot találhatunk, és ezeknek az alkalmazása/eltávolítása talán még sosem volt ennyire egyszerű. Mindezeken túl meglehetősen stabilak, pláne az alapjátékhoz képest, ami még a HP nyomtató driverétől is képes volt a kék halálba menekülni.

Mondjuk kicsit a modderek beteges lelkivilágára utal az egyik oldal legnépszerűbb három modjának kikiáltott Városőrvisszafogó, kopaszfejetmegjelenítő és nőifehérnemű kollekciót tartalmazó hármasa, de a Nude-mod óta ismét érzem, hogy a közösség azon a szűk ösvényen jár, amely a jövő szerepjátékai felé vezet…És amelyen jelenleg az Elder Scrolls IV Oblivion mintha elhúzna a vetélytársai előtt. Aki elindul benne harcolni a feledés erőivel szemben, talán örökre emlékezetes élményekkel gazdagodhat.

Czar így érezte

Nagy várakozás előzte meg az Elder Scrolls megjelenését, bár én szinte csak néhány jól kinéző ingame képet láttam belőle, valahogy nem fogott meg. Bevallom őszintén játszottam már jónéhány RPG-vel (KotOR 1-2, Fable, Jade Empire, Fallout 1-2 stb) ezek nagyon tetszettek kivétel nélkül, de mindegyikben volt némi keserűség. A Lucasarts játékai egyfajta végzetes linearitástól szenvedtek, a Lionhead pedig rengeteg igért de nagyon keveset adott (főleg gondolok itt a rövid játékmenetre) de mondjuk voltak benne olyan opciók ahol szinte RPG berkeken belül sehol másutt (házasság akár azonos neműekkel is, szerelmi szál, ház vásárlása). Most pedig terítéken a Bethesda üdvöskéje, csapjunk inkább a lecsóba, avagy miért is jó nekünk ha leülünk az Oblivion elé? Próbáltam úgy megfogalmazni a bemutatót, hogy a szerepjátékot nem kedvelő ember is kedvet kapjon. Rengeteg FPS rajongó játékostól hallom, hogy soha nem játszott RPG-vel de ez nagyon bejött neki. Kérdem miért? Mert lehet benne órákig csinálni a semmit és végre valami ahol nem kell újra klausztrofóbiás rohamtól tartanunk mert elég sokat leszünk majd a szabad ég alatt. Ők már csak tudják, mert ha ez a játék sem hozza meg a kedvet egy kis kalandozáshoz akkor szerintem ebben az évben már semmi.

A kissé sablonos sztoriból nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég, hogy egy helyes kis cellában töltjük mindennapjainkat, de mit ad isten az ország első emberének pont a mi kis szobánkon keresztül kell menekülnie ellenségei elől. Ez a rész tulajdonképpen a tutorial (a dvd tokban találunk egy igényes kézikönyvet is, ne legyünk restek átolvasni) követjük a felséget és miután elhullik szegény (és kire bízza az ország sorsát, ránk persze, a parasztgyerekre pfuj) elhagyjuk a bűzös csatornákat és kiérünk a szabadba. Na itt jön az első pofon: "Hű de szép vagy jányom, járunk? Meg hát!" - hallatszik a legendás válasz. Miután a felszínre érkezünk és legalább közepesen erős vassal vagyunk megáldva (tesztkonfig: 2600+ barton, 1,5gb ram, 6800 agp) nagy valószínűéggel tátva marad a kuglóflesőnk! Egy igazi élő, eleven világ jelenik meg a szemeink előtt: egy domb oldalában állsz körülötted gyönyörű erdő, bokrok, élő állatok, csendélet és persze a civilizáció már a közelben fenyeget. De ne siessünk annyira, járkáljunk csak a környéken. Itt már kezd gyanús lenni ha szemügyre vesszük a játékhoz mellékelt térképet: a bejárható terület monumentális méretű! Ha azt hitted a Morrowind esetleg GTA:SA világa elég nagy, gondold át újra! Nem szükséges rögtön a sztorit követni (ha gonosz akarnék lenni nem is nagyon ajánlom egyelőre, de erről majd később) szabadon csinálhatunk szinte mindent: gyógynövényeket gyűjthetünk amiket később jó pénzért eladhatunk, elmehetünk vadászni, barlangokat fosztogathatunk, lophatunk ember és egyéb fajtársainktól, elköthetünk lovakat a város közeli istállókból, akár egy kocsma teljes személyzetét lemészárolhatjuk (vendégekkel együtt természetesen). Ha kedvünk úgy tartja, beállhatunk majd különféle céhekhez (ajánlom az orgyilkosok szakszervezét) egyszóval tényleg úgy érezzük, hogy bármire képesek vagyunk de...

akkor miért nem fajleirást mondtál ?

Nah mind1 itt a link : [link]