Mi a játékfejlesztés jövője? (Hosszú monológ jön. )

Én azok közé tartozom, akik nem divatból fújjolnak egy-egy újabb Call of Duty rész megjelenése láttán. 2004-ben az első komoly gépem mellé próbálhattam ki, mint az első komoly játékomat. Az addig játszott Duke Nukem, Quake, és egyebek után máshoz nem is hasonlítható érzés volt, amit akkor átéltem.

Olyannyira beszippantott a játék, hogy ha lőttek felém, a monitor előtt behúztam a nyakamat... Ilyet talán azóta sem ért el nálam egyetlen játék sem.

Azon szerencsések közé tartozom, akik elsők között ismerték meg ezt a játékot Magyarországon, amikor mindenki más MOHAA-val játszott. Lévén, hogy én ezt ismertem meg előbb, már semmilyen érdeklődést nem ért el nálam az utóbbi. A két játék, noha kortárs, klasszisokban különbözik. Túl a grafikán - amihez elég csak a két tankos pályát egymással összevetni -, utóbbiban nincs tűzváltó a fegyvereken, melső támadás, célratartás. Nincsenek csapattagok sem, és kevésbé helyezi a történelmet a középpontba. Persze voltak benne is élvezetes pillanatok, de igazán sosem vívott ki helyet a kedvenc játékaim között.

A Call of Duty viszont az a játék, amelynek képei, visszajátszásai láttán, vagy csak említésétől ma is elérzékenyülök, és nosztalgikusan elmerengek.

Azután jött az UO. Érdekes módon csak évekkel később tudtam meg, hogy ez a játék létezik (talán már épp a CoD 2 is megjelent addigra, mire felfedeztem), viszont nagyon örültem neki. Újra visszarepített a CoD 1 világába, de mégis az újdonság varázsával hatott, hiszen ismeretlen volt minden, amivel találkoztam. Ugyanazzal a látványvilággal rendelkezik, mint az első rész, csak új pályák, új fegyverek kiegészítésével. Valójában inkább az is volt, egy kiegészítő. Sok olyan plusz dolgot tettek bele, ami előbbre vitte a játékot. A lángszóró, a hordozható MG-34-es golyószóró (az első részben hiányoltam is, hogy az MG-42-est nem vihetjük magunkkal, ez némiképp pótolta az űrt), az amerikai Bazooka és a német Panzerschrek, illetve az oroszok TT pisztolya, valamint a britek revolvere. Az első rész játszása közben, tizenegynéhány évesként kevéssé ismertem a haditechnikát, így nem tűnt fel az a furcsaság, hogy miért van az oroszoknak német Luger pisztolyuk. (És a briteknek is Colt-juk, bár ez nem olyan mértékben szemetszúró.) Mintha csak utólag jutott volna eszükbe, hogy az amerikai és a német fél mellé csináljanak oroszt és britet is, de a pisztolyra elkészítésére való munkálatokat már lespórolták. Mindegy, az UO ezen is változtatott. A pályák, helyszínek is igen változatosak voltak, évszám, napszak, évszak tekintetében egyaránt. És a RAF bombázóküldetése olyan volt, amit szerintem itt lehetett először átélni.

Utána ismertem meg a MOHPA-t. Egy addig kiaknázatlan, és indokolatlanul mellőzött témát, a csendes-óceáni hadszítér csatáit dolgozta fel. Olyan grafikai világgal rendelkezett, ami most, tíz év elteltével sem hozna szégyent rá a mai játékok között megbújva. Kidolgozott története volt, a bevonulástól kezdve éltük át a főszereplő, és bajtársai életútját. Minden személynek arca, karaktere volt. A kezdetben makulátlan egyenruhát az epizódok előrehaladtával vér-, sár-, és izzadságfoltok tarkították, a simára borotvált arcokra borozsta és sebhelyek kerültek. Ez segített azonosulni a szereplőkkel, igazán éreztük, mit jelent "harcedzettnek" lenni, minden egyes vonás a megélt ütközetek emlékét idézte.

Talán az első játék volt, ahol csapatirányítási rendszer működött. Billentyűk lenyomásával előidézett parancsokra a bajtársak fedezettüzet adtak, követtek, gyülekeztek, kijelölt célt támadtak.

Nem volt elsősegélyláda, az életedet a csapat egyik tagja, egy orvos mentette meg. Sokkal realisztikusabb megoldás volt.

A pályák között hol egy géppuskaállásban védhettük a rókalyukakat Guadalcanal-on éjszaka, később ugyanott tüzérséggel, máskor éppen japán bombázók százai (és csakugyan százai, még ha jelentős részük csak "díszlet" is volt az égen) támadták Pearl Harbourt. Azok a képek, ahogyan egy elfoglalt japán ütegből lövöm ki a japán kisharckocsikat, vagy a térdig érő sáros talajvízzel feltöltött bombatölcsérben, egy fából épült bunket közepén a halottnak hitt japán katona kibiztosítja magán a gránátot, örökre beleégtek az emlékezetembe. Ilyen volt a víz felszínén úszó katonák holtteste is.

Utána jött a Brothers is Arms: Road to Hill 30, a széria első része. Minden addiginál realisztikusabb játék volt, azóta nem csak az én szóhasználatomban, de általánosan vett mércéje lett az élethű játékélményt adó alkotásoknak. És ez nem, hangsúlyozom, nem csupán a szépen megrajzolt látványvilágot jelenti. Bár kétségtelen, hogy a BiA ebben is nagyon, nagyon erős volt, de ami ismertté tette, az az, hogy a fegyvereknél működött a fizika, pontatlanok voltak, nagyon nehezen lehetett eltalálni velük bármit is, viszont ha igen, az halálos volt - ellentétben az árkádos játékokkal, ahol a nehezítést a "strapabíró" ellenfelek jelentik az ultrapontos fegyverekkel szemben. És ugyanez volt érvényes visszafelé: az ellenfél teketória nélkül lelőtt, intelligens volt, megkerült, és nem az irdatlan számban újra-újratermelődő ellenség jelentette a kihívást, hiszen egy, a miénkével azonos létszámú csapat is komoly fenyegetést adott. Ugyanúgy szerepelt benne egy használható csapatirányítási rendszer. Nem volt célkereszt, sem újratöltődő élet. Csak a háború kegyetlen valósága.

Azután jött a CoD 2. Már mind nagyon vártuk, ugyanis én is tag voltam a hivatalos magyar rajongói oldalon. Amikor kijött, elsők között játszottam is már vele. Sokan meglepődve tapasztaltuk - és beszéltük meg egymással - azt az akkor bevezetett újítást (amit azóta az összes FPS játék átvett, szinte kivétel nélkül), hogy az élet újratöltődik, ha bebújunk egy fedezékbe, és kettőt lihegünk. Nem értettük, nevettünk rajta, de elfogadtuk így, ezzel együtt a játékot. Szintén gúny tárgyává téve ecsetelte valaki a gránátjelző rendszertől való meglepettségét, amikor, mint mondta, "egy sor gránátot dobtak, és csak pislogtak, hogy a kollega szlalomozva kikerülgeti őket." Ennek sem értettük okát.

(Egyébként a fentiek mellett, emlékszem, szintén ebben a játékban jelent meg először az azóta megint csak több helyen használt billentyűparancs a lélegzet visszatartására a mesterlövészpuskánál történő célzáskor.)

Sok furcsa dolog volt tehát a CoD 2-ben, de megszoktam, és végülis rengeteget játszottam vele multiban. (Érdekes módon az első résszel soha, engem mindig csak a történet érdekelt minden játékban, ez volt az első, ahol a történet nélküli lövöldözésről szóló multi is beszívott.)

Azután kijött a Brothers in Arms: Hell's Highway. Amint megláttam, azonnal levettem a polcról. 8 ezer forint volt, ami nem igazán számított olcsónak akkor, de mindenképp akartam. Első végigjátszásra tetszett. A főhős ugyanaz, aki az első részben is volt, a cselekmény ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Lekötött a történet, izgalmas volt, bár a látomásokkal, halucinációkkal, és a robbanásos bejátszásokkal erősen átment filmes jellegbe az első rész útjáról letérve. Továbbá szakított a realizmussal is, már volt célkereszt, a gránátnál egészen elképeztő módon nemcsak a dobás ívét, de a landolás helyét, és a robbanás hatósugarát is mutatta. Nem sebesülések voltak, hanem a tűzzónába kerülve a "veszélyt" jelző elvörösödő képernyő és fütyülő hang, amely, ha tartósan megmaradt, azzal járt, hogy "előbb-utóbb az ellenség lelőtt", ám fedezékbe érve visszanyertük higgadtságunkat: azaz gyakorlatilag nevezhetjük ezt is újratöltődő életnek, még ha próbálták valószerűbbé is tenni valahogyan.

A többórányi filmes bejátszás azonban kárpótolt mindenért.

Emlékszem, annak idején - talán még a CoD 2 megjelenése előtt - tanakodtunk, hogy mit lehetne javítani még a Call of Duty-n. Volt, aki kifogásolta, hogy mindenki kétféle fegyverrel kezd, mindkettőhöz maximális lőszerrel, és ennyit "még Fekete Laci se bírna el". Más arról szólt, hogy méltatlanul háttérbe vannak szorulva az ismétlőfegyverek a játékban, pedig alapjelentőségűek voltak a háborúban. Azután felmerült, hogy kellene orvoskaszt, aki gyógyít, vagy a géppuskáshoz segítő, aki azért kap pontot, mert lőszer ad. És jöttek sorra az ötletek: testsebzés kellene, ahol ha lábunkat találják el, lesántulunk, ha a kezünket, elejtjük a fegyvert. Persze ezek csak a levegőbe szálló, nem komolyan gondolt állítások voltak, mert azt gondoltuk, "ez már túl realisztikus a programozhatósághoz".

A CoD 2. ezekből semmit nem valósított meg - igazából nem is volt ilyen elvárásunk vele szemben -, sőt, inkább olyan újításokat tartalmazott, melyeket, mint mondtam, kritikával fogadtunk.

Azután játszottam a Call of Duty: Modern Warfar-ral. Utólag is elmondhatom: teszett. Izgalmas volt a játékmenet, a történet, a látvány is meggyőző volt. De nem értettük, miért kellett lecserélni a második világháborús témát. Voltak, akik ünnepelték, hogy "a lerágott csont" helyett végre így van, én (és biztosan még mások is) úgy voltam vele, hogy a Call of Duty az második világháború. Nem lett volna semmi bajom a játékkal, ha nem ezen a néven jön ki. Ha önálló széria lett volna. De nem az volt. (Bár a korábbi részekkel csak Cpt. Price kötötte össze, ami nem tudom, hogyan lehetséges, tekintve hogy már az első részben meghal, a Tirpitz csatahajó elleni szabotázsakcióban, de még ha ettől el is tekintünk, már akkor jó középkorú férfi volt, 60 évvel később már egészen biztos, hogy nemhogy aktív állományú tag nem lenne az SAS-ban, de valószínűleg nem is élhetne már.)

És reménykedtünk, hogy a CoD ezután a kis kitérő után újra ott folytatja majd, ahol abbahagyta. Így is lett, a CoD: World at War ismét a második világháborút vetítette elénk, bár azzal már nem játszottam. És mint kiderült, az ezen név alatt kiadott játékok utolsó ilyen tagja volt.

Bevallom, azóta már nem is követem, milyen újabb és újabb részek jelennek meg évente. Hogy biztosítani tudják a folyamatos kiadást, párhuzamosan két(!) fejlesztőcsapat is dolgozik. A mennyiség pedig mindig a minőség rovására megy. A CoD egy tömegtermék lett, a giccs szinonimája az én szóhasználatomban is. Sosem gondoltam volna, hogy a Call of Duty, ami nem véletlenül lett ikonikus alakja a játéktörténelemnek, milyen változásokon megy keresztül. Már rögtön a második rész rossz irányt vett, és onnantól már csak egyre gyatrább.

El kell ismerni, hogy a Call of Duty a szó legigazibb értelmében korszakalkotó játék. (Sokszor használjuk ezt a minősítést, de kevésszer annyira igaz, mint ennek esetében.) Ugyanis számos olyan újítást vezetett, és vezet be először, saját ötletként, amely azután _korszakot alkot_ a videójátékok között, mint az újratöltődő élet, vagy a gránátjelző. A modern hadviselésbe is először lépett át, a konkurens MoH és BF pedig csak szorgalmasan követte ebben is.

De mindezek ellenére is egy látványos filmes elemekkel teletűzdelt, könnyű és gyors sikerélményt adó, és ezzel a kiskamaszok természetes egójára építő játék a szememben.

Ugyanakkor az első rész, a klasszikus Call of Duty számomra előkelő helyet kapott a mindenkori száz legjobb játék listáján.

Ezért hatott számomra felpezsdítően, amikor először került a szemem elé a Red Orchestra: Ostfront 41-45. Minden, amiről korábban elmélkedtünk az egykori CoD-os közösségben, jelen volt benne. Testsebzés, ezzel párosuló jelenségek, elejtett fegyver a kéz eltalálása esetén, lesántulás a lábat ért lövés hatására. Feltűzhető szurony (a MOHPA volt az egyetlen, ami korábban használt szuronyt az M1 Grandon, de az sem volt még levehető), túlmelegedés miatt cserélendő géppuskacső, plusz pont lőszerszállítás miatt, nem volt célkereszt, sem a tár tartalmának kiírása, és még számtalan remek dolog. Aknavetőt használni az ellenség ellen, más játékban talán nincs is ilyen. Hosszasan tudnék róla írni, de eltekintek ettől.

Mivel a játék 2006-os kiadású, nem sok reményt láttam rá már akkor, hogy valaha hozzájussak. Azután 2010 végén megláttam a polcon, 900 forintért, és megleptem magamat vele karácsonyra. Azóta mással alig játszottam, ezzel viszont napi szinten azóta is.

Nemrég, 2011-ben megjelent a második része, a Red Orchestra: Heroes of Stalingrad. Egyáltalán nem tört ki az öröm, az első belepillantások után. Már van célkereszt, az idétlen, újratöltődő élet, fejlövésekért és gyorsölésekért járó képességfejleszések a fegyveren - az egész árkádos vonalat vett fel. Igaz, amennyire tudom, a Hardcore Realism módban ezek ki vannak kapcsolva - bizonyára próbáltak a régi keménymagnak is megfelelni, de az új közönségnek is nyitni -, de engem továbbra sem győzött meg igazán.

A BiA már 2008-ban meglépte ugyanezt a váltást, a Red Orchestrával az utolsó bástya is lehullott. Úgy érzem, minden rossz irányba halad.

Nem olyan rég ismertem csak meg az ARMA-játéksorozatot, ahol olyannyira végletekig realisztikusak, hogy minden egyes lövésnek külön ballisztikai adatai vannak, ez viszont nem második világháborús környezetben van elhelyezve, így jó egy elemnek, de nem teljes megoldás.

És így már tényleg nem tudom, mi lesz az olyanokkal, mint én. Nem vagyok az a fajta, aki követeli, hogy mások is úgy gondolkodjanak és érezzenek, mint ő. Nem szidtam sosem más játékot, vagy annak kedvelőit csak azért, mert nekem nem tetszett - ellentétben például a TheOtherWorld-del, amelynek egyik szereplője porig akarta rombolni a Tripwire Interactive-ot, hogy kitalálták a játéktesztelő számára kínkeserves "realisztikus FPS ötletét". Én akarom, hogy széles legyen a játékpiac. Hogy mindenki találja meg a kedvencét, mert tudom, nekem mekkora örömet jelent az enyém, és átérzem másokét is, amitől én is boldog vagyok. A Diablo III-mal sosem játszottam, nem is fogok, mégis örültem neki, és követtem a vele kapcsolatos híreket, mert tudtam, hogy a rajongói a második rész óta tizenkét évet vártak a folytatáshoz. képes vagyok magamat mások szerepébe helyezni, és empatiusan fordulni hozzájuk.

De annyit kérek, hogy egy kis szeglete maradjon meg az én igényeimnek is... Még ha nem is hajt pénzben oly mértékű hasznot egy szűk csoport igényeire szabott rétegjáték. Ám szépen lassan minden fejlesztő belátta, hogy a CoD által kialakított játékoskultúrával nem lehet szembemenni, csak idomulni hozzá. Hiába, a pénz beszél...