Mi ez a digitálfóbia egyes gitárosoknál?

Az élet így működik minden téren. Ha valaki valami mellett leteszi a voksát, legyen az focicsapat, vallási, vagy politikai meggyőződés, bármilyen termék a hangszertől a mobiltelefonig, vagy akár öltözködés, az, ha az adott dolog meghatározó a számára, jó eséllyel elkezdi szapulni az ő választásával ellentétes... tulajdonképpen akármit.

Ennek az oka egyrészt evolúciós - a csoporthoz tartozás, és a más csoportokkal szembeni erőszakos fellépés felé az emberiség hajnalán komoly evolúciós nyomás vitt minket -, másrészt pedig ezzel összefüggő különféle pszichológiai tényezők. Ha érdekel a téma, engedd el a gitáros vonatkozást, vedd észre, hogy mindenre vonatkozó általános dologról van szó és keress pszichológiai szakirodalmat.

Egyébként a gitározásban nem csak a hangnak, de az életérzésnek is sok szerepe van. Sokaknak az analóg cuccok adják meg ezt az életérzést, és a digitális, akármilyen hangja van, nem lenne képes ezt nyújtani nekik. A digitális cuccok pedig az egész gitáros életérzésük ellen való ördögi akármi a szemükben. Neked a digitális adja az életérzést. Szuper, és ez jól is van így.

Mojjo tökéletesen összefoglalta mindazt, amit erről mondani érdemes. Én ezt csak két aprósággal egészíteném ki (avagy inkább támasztanám alá).

Ha az olyan militáns, intoleráns viselkedés, amit a kérdésedben sérelmezel, rád egyáltalán nem jellemző, így elképzelni se nagyon tudod a mögötte lévő pszichológiát, viszont érdekel, akkor talán úgy tudnám körülírni, hogy vedd alapul a digitális alkotással való személyes, számodra fontos kapcsolatodat, meg az érzést, amikor valakiről úgy érzed, hogy abszolút nem látja benn az értéket, és az ezzel kapcsolatos gondolataival közvetetten leminősíti a technológia létrejöttét elősegítő informatikusokat, és képzeld, hogy ezt nem csak a digitális opció leszólása, hanem bármilyen alternatíva létezése kiválthatná belőled. Gyakran hallani az ilyen elitista eszmefuttatásokban az olyan gondolatokat, hogy valami létezését az adott műnem/műfaj/témakör/stb. "meggyalázásának" tartják, vagy hogy konkrétan nem hajlandók egy skatulyába sorolni az adott dolgot az általuk preferáltabbal - ez azért van, mert azt hiszik, hogy az alternatíva puszta létezése veszélyt jelent arra, amit ők szeretnek, így szükségét érzik egy extrém ellenreakciónak. Ez a reakció támadásnak tűnik, de az ő oldalukról inkább védekezés. Gyakran benne van az ilyesmiben az újdonságtól való (nagyrészt természetes) félelem is. Nyilván, a digitális jel, mint olyan, távol áll az újtól, de a bulizás, piálás, szexpartnerek gyakori váltása konkrétan az emberiséggel egyidős, mégis minden generáció úgy csinál, mintha az övékre, vagy az eggyel utánuk következőre lenne a történelem során először komolyabban jellemző.

És hogy ez mennyire általános emberi vonás... Ez az analóg vs digitális kérdés még a zajzenei közösségben is jelen van. Az ember azt hinné, hogy ha van olyan műfaj, ahol konkrétan senkinek eszébe sem jut elitistának, vagy gatekeeper-nek lenni, akkor az az a zenei stílus, ami nagyrészt a tradicionálisan vett zeneiség szinte teljes rejektálására épül, de nem, halál komolyan vannak emberek, akik képesek arról hisztikézni, hogy fémhulladékzörgetés piezo-koronggal való felvétele és pedálokon keresztüli torzítása valami módon objektíven felsőbbrendű a digitálisan szintetizált hangok virtuális széteffekteléséhez képest. Szóval ja, az ilyen zsigerből jövő szenvedélyes reakciókra nem épp a túlzott racionalitás jellemző.

"vannak emberek, akik képesek arról hisztikézni, hogy fémhulladékzörgetés piezo-koronggal való felvétele és pedálokon keresztüli torzítása valami módon objektíven felsőbbrendű a digitálisan szintetizált hangok virtuális széteffekteléséhez képest."

De azért mindenképpen nagyobb buli, mint laptop előtt ülni. Főleg élő előadásnál sokkal izgalmasabb. De az, hogy ez mégis ilyen nagy érzelmeket tud megmozgatni, annak tényleg semmi köze a zenéhez. Sok a frusztráció. Ha vki tizenéves akkor azér, ha öreg azér stbstb. Ugyan ezek mennek aztán a jehovajézushoz.