12-13 éve szerelmes vagyok belé, pedig már nem is beszélünk. Ez normális? 17/L

A volt szomszédomról lenne szó.

Kiskorunkban együtt nőttem fel a fiúval, úgy rémlik egészen kicsiként is szerettem, még óvodában. Akkor viszonzott volt, gyártottunk egymásnak apró ajándékokat, arcrapuszi is volt.

Jött az általános iskola, egy osztályba kerültünk, a jó kapcdolat megmaradt, sokáig padtársak voltunk és sulin kívül is terveztünk programokat... Egészen 4. osztályig. Akkor ugyanis elköltöztek a városba, 20 km-rel arrébb. Nagyon elkeseredtem, ő iskolátváltott, és csak néhanapján tudtunk találkozni amikor a szülők jónak láttak összehozni egy kis kertipartit vagy hasonló közös programot.

Végül a kapcsolat nagyon halványodott, közösségi oldalaink nem voltak ahol beszélhettünk volna. Egészen 8.-ig, akkor felregisztráltam magam facebookra, hosszasan beszélgettünk, és megemlítette, hogy lett egy barátnője. Én nem törtem össze, örültem az örömének.

Gimnáziumba mentem, abba (nem miatta) amely közvetlen az övék mellett van helyileg, a belvárosban. Nap mint nap látom távolról, integetünk egymásnak ha kölcsönöd az észrevétel és ennyi. Szoktam látni a barátnőjével (nem tudom, hogy ez a régről fentnaradt-e), nagyon aranyos páros.

De egyszerűen felemészt, még mindig nagyon szeretem, nap mint nap rá gondolok, a torkomba ugrik a szívem ha meglátom. Ahelyett hogy halvànyodnának az érzelmeim, csak fokozódnak iránta. Teljesen az ideálom. Komolyan, a vesztem lesz már ez. Ki lehet vernem a fejemből?