Igaz, hogy a legtöbb rokonnak akkor jön ki a valódi énje, ha örökségről van szó?

"akkor megkell mondani hogy nem vagyok rátok kiváncsi, nem pedig kifogásokat keresni hogy miért nem tud jönni"

Hát, nem kell sok ésszel rendelkezni ahhoz, hogy rágyertek, ha soha ràtok sem nyitja az ajtót, akkor nem érdeklitek. Ehhez meg sem kell mondani. De még mindig nem értem, ez milyen összefüggésben van az örökséggel....

Ez egy érdekes kérdés. Elmondom a másik oldalt.

Nekem egy borzasztó, kontrollmániás, konzervatív anyám van, aki sosem tűrte el, hogy önálló emberként saját véleményünk legyen. Amúgy depressziós is volt, állandó stresszben kellett lenni mellette, sokszor a szobàból se mertem kijönni, nem jöhetett hozzánk senki, mi nem lehettünk sehova, mindenféle "nagylányoskodás" tabu volt. Meg sorolhatnám még, teúristen, az az igazi nemnormális mérgező szülő.

Na most, én érettségi után el is menekültem inkább éhezni egy albérleti szobába, egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de mivel az egész csak a cseszegetésemből állt, meg is szakítottam.

Ez az én oldalam, és ott van a 30+ éves, szűz, antiszoc, még mindig otthon élő nő testvérem, aki meg imádja anyákat, és teljesen a befolyása alatt van, fel sem tűnik neki, hogy pl. a saját élete is azért olyan, amilyen, mert anyánk teljesen megnyomorította lelkileg. Ő ezt választotta, hogy inkább marad egyedül, minthogy kiszabaduljon. Sőt, szerinte is én vagyok a rossz testvér, aki jogtalanul utálja szegény, kedves, szerető anyánkat.

Na most, a lényeg, hogy ha egyszer anyánk meghalna, és jeleznének, hogy örökös vagyok, bizony elvenném a részem, mert úgy fognám fel, mint kárpótlást az elcseszett gyerekkoromért, és mindenféle lelki problémáért (amúgy valószínűleg a gyerekeimnek adnám, hogy könnyebben boldoguljanak, mint én anno).

És el tudom képzelni, hogy ha akkor egy ilyen kérdést olvasna a testvérem, tuti ő is ezt írná, hogy jaj, rá se nyitottam az ajtót szegény anyánkra, nem ápoltam, bezzeg az öröksége kellett.

#14

Nem akarlak elkeseríteni, de anyád haláláig le lesz az papírozva. (Nagyon sok ilyet láttam, az otthon élő kedvencke - aki re így számíthat az anyja, mert ott van - az visz mindent, többnyire eltartásival).

Érdekes, "új oldalukról" lehet megismerni az embereket, ha örökségről van szó...

Olyan tulajdonságok derülhetnek ki, amelyeket azelőtt sose lehetett volna gondolni, "ilyen békés, szeretetteljes, támogató családban"...

Sokszor elszólásokból is lehet következtetni dolgokra.

Volt egy öreg nagynénénk, (férje sem volt,gyereke sem, élő testvére sem). Négyen voltunk unokahúgai. Én a szomszéd városban éltem, de aztán férjhez mentem 200 kilométerre. Beteg lett, sokat kellett kórházba mennie (volt, hogy csak vizsgálatra, volt, hogy befekvősre is). Amúgy a kapcsolatunk olyan semleges volt vele, mind a négyünknek. Végül a szomszédjával kötött eltartásit, megyeszékhelyen volt nagyon jó helyen lakása.

Egyszer mondtam a húgomnak, hogy még jó, hogy elköltöztem messzire, mert mindig én vihettem volna kórházba, vizsgálatokra, mert én lettem volna közel (két unokatesónk elég életképtelen, a saját életüket nem tudják menedzselni, húgom pedig sokezer kilométerre él). Tehát azt ragoztam, hogy minden az én nyakamba szakadt volna, és akkor örökölnék egy negyed lakást, ahogy ők is, semmivel sem többet. Erre a húgom azt mondta kerek szemekkel, hogy "de hát az örökséget nem kell kiérdemelni, az jár."

Ez persze kettőnk közt csak elméleti fejtegetés volt, de akkor is...