Jehova tanúi miért mondják állandóan (miért "veszik a szájukra") Isten nevét?

Semmi köze ehhez a sztorihoz az Ádámi bűnnek, megmondom neked, nem hiszek benne.

Az én belátásom szerint az Istenek ilyen teremtményt akartak teremteni amilyen a mai ember, minden adott neki, hogy normálisan éljen. A jó és rossz ismeretét, és a lelki ismeretet, ez is az Istenek adománya. A lelkiismeretet pont ezért építette bele az emberbe, hogy jelezzen ha tévúton jár. Véleményem szerint ez meg is volt, egészen addig, amíg nem jelent meg az úr szó, a hatalmaskodás, hatalomra törekvés.

A vallásoknak nagy szerepe van benne, mert az egészséges Isten keresés helyébe lépett, és az helyett, hogy saját lelkiismerete által eljutott volna a saját maga megismerésére, jelenleg mások által diktált úton jár. Elveszítette önállóságát.

Ezért tudtok még mindig áltatni Jehova nevével kb 7000000 embert, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy meg vannak fosztva az Istenek által adott szellemi fejlődéstől.

Kedves 22-es.

Teljesen biztos lehetsz benne, hogy Jézus szájából sem hangzott el az a mondat a Jahve tulajdonnév említésével, mivel mint már említettem azt csak a zsidó főpap vette a szájára egyszer egy évben, ha azt Jézus az általad vélelmezett módon mondta volna, ott a helyszínen megkövezik.

Egyesek úgy vélik, hogy Isten nevének említése már jóval Jézus kora előtt kiment a használatból. Arra viszont konkrét bizonyíték van, hogy a főpap még a templomi vallási szolgálat közben kiejtette Istennek a nevét — különösen az engesztelési napon — egészen a templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. Vagyis Jézus földön jártakor Isten nevének a kiejtése még ismeretes volt, jóllehet nem olyan széles körben.

Miért hagytak fel a zsidók Isten nevének a kiejtésével? Valószínűleg azért, mert a harmadik parancs szavait rosszul értelmezték: „ YAHVEH (görög.latin.Jehova), a te Istened nevét méltatlanul fel ne vedd!” (2Mózes 20:7). Ez a parancs mindenestre nem tiltotta meg Isten neve kiejtését. Különben aligha használták volna ezt a nevet Isten ókori szolgái, például Dávid oly gyakran Jehova áldása nélkül. És miért ejtette ki Isten az ő nevét Mózesnek, és miért parancsolta meg neki, hogy magyarázza meg az izraelitáknak, ki az, aki őt elküldte? (Zsoltárok 18:1–3, 6, 13, [18:2–4, 7, 14, Károli]; 2Mózes 6:2–8).

Jézus idejére viszont már kialakult az az erős irányzat, amely Isten ésszerű parancsait megpróbálta felettébb ésszerűtlen módon értelmezni. Például a negyedik parancs a Tízparancsolat közül előírta a zsidóknak, hogy ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot minden héten (2Mózes 20:8–11). Az ortodox zsidók ezt a parancsot szinte nevetségességig komplikálták: számtalan szabályt dolgoztak ki, és a legapróbb részletességgel előírták, mit szabad és mit nem szabad tenni szombaton. Kétségtelen, ugyanebben a szellemben fogták fel Istennek azt az ésszerű parancsát is, hogy Isten nevét nem szabad tiszteletlenül szájukra venni, mert a lehető legésszerűtlenebb végletbe estek: ugyanis azt mondták, hogy ki sem szabad ejteniük ezt a nevet.

De vajon Jézus is rabja volt ennek az írásellenes hagyománynak? Aligha! Nem tartotta vissza magát attól, hogy gyógyítson szombaton, jóllehet ez a zsidók emberi rendelkezéseinek megszegését jelentette, sőt még ezzel az életét is veszélybe sodorta! (Máté 12:9–14). Valójában Jézus képmutatóknak bélyegezte a farizeusokat, mert a hagyományaik kedvéért áthágták Isten ihletett Szavát (Máté 15:1–9). Így hát legkevésbé sem valószínű, hogy befolyásoltatta volna magát attól a szokástól, amely tiltotta Isten nevének a kiejtését, már csak amiatt sem, mert saját nevének,a Jézusnak is a jelentése: „Jehova a megmentés.”( héberül, YAHVEH, az üdv, a megmentés)

Egy alkalommal Jézus felállt a zsinagógában és Ésaiás könyvtekercsének egyik részletét olvasta fel. Az olvasott szakasz a mai elnevezés szerint Ésaiás 61:1, 2. verse volt, ahol Isten neve kétszer is előfordul (Lukács 4:16–21). Vajon Jézus itt nem ejtette ki az isteni nevet és helyette „Úr” vagy „Isten” szót mondott? Semmiképpen sem! Ez azt jelentette volna, hogy Jézus is rabja lett volna a zsidó vallásvezetők írásellenes hagyományainak. Ehelyett azt olvassuk róla, hogy: „Úgy tanított, mint akinek tekintélye van, és nem úgy, mint az írástudók” (Máté 7:29).

Ténylegesen, amint már korábban megtudtuk, követőit úgy tanította Istenhez imádkozni: „Szenteltessék meg a te neved!” (Máté 6:9). Kivégzése előtti éjszakáján ezt mondta Atyjának: „Kijelentettem a te nevedet azoknak, akiket nekem adtál a világból . . . Szent Atyám! Őrizd meg őket a te nevedért, amelyet nekem adtál” (János 17:6, 11).

Tekintettel Jézus Isten nevére való hivatkozásaira a Der Name Gottes (Az Isten neve) című könyv kifejti a 76. oldalon: „Értékelnünk kell azt az alapvető tényt, hogy Isten kinyilatkoztatásának hagyományos ószövetségi értelmezése nem más, mint Isten nevének feltárása, amely végigvonul az Ószövetség minden könyvén, sőt folytatódik az Újszövetség utolsó részeiben is, ahol például János 17:6-ban azt olvassuk: ’Kijelentettem a nevedet.’ ”

Igen, fölöttébb ésszerűtlen lenne azt gondolnunk, hogy Jézus nem ejtette ki Istennek a nevét főleg akkor, amikor a Héber Szent Iratokból bizonyos részeket idézett és ezek az idézetek Isten nevét tartalmazták.

Ezért követik Jehova Tanui a Krisztusi mintát, már csak azért is, mert Jézus a követőinek az alábbi utasításokat adta a mennybemenetele előtt:

19 ,,Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, 20.és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!"

( Káldi-Neovulgáta Evangélium máté szerint 31. fejezet)

Más Bibliákban, mint a Katolikus,vagy a Károli G.stb a. Máté 28:19,20.-ban található.

László.

A Róma 8:5,6. ezt monda.

,,Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, a minthogy van sok isten és sok úr.,,

,,Mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne:és egy Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ő általa,,.

Hát ez valahogy így hangzik:

-Mert ha vannak is úgynevezett... járművek..., akár az utakon, akár a garázsban, amint hogy van sok ...jármű..., és van sok... közlekedési ezköz...,Mindazáltal nekünk egy ...Járművünk... van a ...Szálító ezköz.............

Hát ebből találja ki valaki, hogy miről van szó?

Kedves34-es.Te úgy gondolod, hogy Jézus megfeszítése egy előre megrendezett időterv szerint történt meg?Azért feszítették meg, mert a végére teljesen felbosszantotta a népet meg a farizeusokat?

Gondolod, hogy amikor már úgy érezte Jézus, hogy elég a lazaságból, most fogom magam és bele nyúlok a darázsfészekbe, hogy most már végre megöljenek?

Nem.

Jézusnak a próféciák szerint a megadott időben kellett eljönnie, és a megadott,megjövendölt idő elteltével kellett meghalnia.Sem később, sem hamarább.

Olvasd el a Dániel 9:24 - 27.-ig

László.

ebbe a Dánieli jövendölések belemagyarázásába kedves jehovisták ti már 1914-ben belebuktatok de úgy látszik azóta se tanultatok belőle és eléggé merészen próbáljátok ráerőltetni a ráerőltethetetlent.

Annak a Dánieli próféciának semmi köze Jézus idejéhez, Jézus a maga választotta időben önként adta oda az életét véres engesztelő áldozatul a magunk és az egész világ bűneiért.

De annyit azért illene érteni a Jézus korabeli viszonyokhoz, (és nem jehovista forrásból és okoskodásból), hogy káromlásért megkövezeték azt aki a szájára vette a szent nevet, az pedig nem érvelés, hogy azért mert Jézus merészen tanított akkor biztos ezt is másképp csinálta, holott erre nincs precedens az evangéliumokban. Sőt gyökeres újdonsága volt Jézus tanításának, hogy Istent mint irgalmas Atyát jellemezte

A 37-esnek válaszolnék.

Dániel 9:20 - 27.

20. Még beszéltem, imádkoztam, és megvallottam bűnömet, valamint népemnek, Izraelnek a bűnét, és könyörögtem YHVH, a mi Istenünk kegyéért Istenem szent hegye érdekében,

21. és még imámat mondtam, amikor az a férfi, Gábriel, akit a látomás elején láttam, fáradtságtól lankadtan, megérkezett hozzám az esti ajándékfelajánlás idején,

22. és értelemre tanított a következőket mondva el:

„Dániel, azért jöttem, hogy értelemmel együtt éleslátást adjak neked.

23. Könyörgéseidnek már az elején egy szózat hangzott el, és én azért jöttem, hogy elmondjam azt, mert nagyon kedvelt személy vagy. Tehát gondold át a dolgot, és értsd meg a látomást.

24. Hetven hét szabatott ki népedre és szent városodra, hogy véget érjen a törvényszegés, megszűnjön a bűn, hogy engesztelést mutassanak be a vétekért, elhozzák az igazságosságot időtlen időkre, bepecsételjenek látomást és prófétát, s hogy fel legyen kenve a szentek szentje.

25. Tudd meg azért, és értsd meg éleslátással: a Jeruzsálem helyreállítása és újjáépítése felől való szózat elhangzásától a Messiás Vezérig hét hét és hatvankét hét lesz. Jeruzsálemet helyreállítják, újjáépítik, lesz köztere és sáncárka, de mindez viszontagságos időkben történik.

26. És a hatvankét hét elmúltával kiirtják a Messiást, és nem marad semmije.

Egy következő vezér népe fogja lerombolni a várost és a szent helyet. És áradat által lesz vége. Mindvégig háború lesz; elhatároztatott a pusztulás.

27. Egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget; a hét felén pedig megszünteti az áldozatot és az ajándékfelajánlást.

Utálatosságok szárnyán jön a pusztító; és a kiirtásig rázúdul, ami elhatároztatott, még a pusztán hagyottra is.”

A Biblia beszámolója szerint  Dániel még imádkozik, amikor megjelenik Gábriel angyal. Így szól: „Dániel, most jöttem ki, hogy értelemre tanítsalak. A te esedezésed kezdetén egy szózat támadt, és én eljöttem, hogy megjelentsem; mert te kedves vagy: vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!”

 Gábriel „az estvéli áldozat idején” érkezik meg. YHVH oltárát a jeruzsálemi templommal együtt lerombolták a babiloniak,így a zsidók a pogány babiloniak foglyai voltak. A zsidók Babilonban tehát nem áldoztak Istennek. A Mózesi Törvény alatt az áldozatok felajánlására előírt időszakokban viszont helyénvaló volt, hogy az istenfélő babiloni zsidók dicsérjék YHVH-t és hozzá folyamodjanak. Dánielt, aki mélységesen istenfélő ember volt, „kedvesnek” nevezték. YHVH, az „ima Meghallgatója” kedvét lelte benne, és gyorsan elküldte Gábrielt, hogy választ adjon Dániel hittel mondott imájára (Zsoltárok 65:2, NW [65:3]

YHVH azon túl, hogy biztosítja őt arról, hogy a zsidók visszatérnek szülőföldjükre, segít neki valami sokkal nagyobb jelentőségű kérdést is megérteni — a megjövendölt Messiás megjelenését (1Mózes 22:17, 18; Ésaiás 9:6, 7). Gábriel ezt mondja Dánielnek: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szente. Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utczák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben” (Dániel 9:24, 25).

Tehát nemcsak hogy újjáépül Jeruzsálem, és helyreáll az imádat egy új templomban, hanem a „Messiás-fejedelem” is megjelenik majd egy... meghatározott időben. Ez „hetven héten” belül történik meg. Mivel Gábriel nem említ napokat, ezek a hetek nem hét-hét naposak, ami azt jelentené, hogy összesen 490 napig — csupán egy és egyharmad évig — tartanának. Jeruzsálem megjövendölt újjáépítése „utczákkal és a kerítésekkel” ennél jóval tovább tartott. A hetek valójában évheteket jelentenek, azaz minden egyes 7 ,- 7 évet foglal magában, ezt számos Bibliafordítás is igazolja.Pl. A Dániel 9:24-hez fűzött lábjegyzet a Káldi-Neovulgáta

Bibliafordításban „70 évhétre” utal. A Kámory fordításban ezt olvassuk: „Hetven évhét van szabva néped és szent városod felől.” Hasonló gondolatot közvetít a Káldi fordítás és az Újfordítású revideált Biblia magyarázó jegyzetekkel nevű fordítás lábjegyzete is.

 Az angyal szavai szerint a „hetven hetet” három szakaszra kell felosztani:

1. „hét hétre”,

2. „hatvankét hétre” és

3. egy hétre.

Ez annyi mint 49 év, 434 év és 7 év: összesen 490 év. Érdekes, hogy egy angol fordítás ezt mondja:

„Hetvenszer hét év lett kijelölve népedre és szent városodra” (The Revised English Bible).

Hetvenéves babiloni fogságuk és szenvedésük után a zsidók Isten különleges kegyét tapasztalják majd 490 éven, vagyis 7-szer 70 éven át. Ez az időszak „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől” kezdődik. Mikor volt ez?

 Három figyelemre méltó eseményt kell megvizsgálnunk a „hetven hét” kezdetével kapcsolatban. Az első i. e. 537-ben történt, amikor Czírus kiadta rendeletét, amellyel visszaküldte a zsidókat a szülőföldjükre. Ez így hangzik:

„Így szól Czírus, a persa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izráel Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik. És mindenkit, a ki még megmaradt, minden helyről, a hol lakik, segítsék azon helynek férfiai ezüsttel, aranynyal, jószággal és barommal, azzal együtt, a mit önkénytesen adnak az Isten házának, mely Jeruzsálemben van” (Ezsdrás 1:2–4).

Egyértelmű, hogy e rendelet célja kifejezetten az volt, hogy a régi helyén újjáépítsék a templomot, ’az Úr házát.

 A második eseményre a perzsa Artaxerxes király (Hosszúkezű Artaxerxész, I. Xerxész fia) uralkodásának hetedik évében került sor. Ebben az időben Ezsdrás, a másoló négy hónapig utazott Babilonból Jeruzsálembe. Egy különleges levelet vitt magával a királytól, amely azonban nem adott felhatalmazást Jeruzsálem újjáépítésére. Ezsdrás megbízatása ehelyett csupán az volt, hogy „megékesítse az Úr házát”. Ez az oka annak, hogy a levél a templomban bemutatott imádatot támogató aranyra és ezüstre, szent edényekre, valamint búza-, bor-, olaj- és sóadományokra hivatkozott, illetve arra, hogy az ott szolgálók felmentést kapnak az adózás alól (Ezsdrás 7:6–27).

 A harmadik eseményre 13 évvel később, a perzsa Artaxerxes király 20. évében került sor. Akkoriban Nehémiás szolgált a király pohárnokaként „Susán várában”. Jeruzsálemet bizonyos mértékig újjáépítette a Babilonból visszatért maradék. Viszont nem volt még rendben minden. Nehémiás megtudta, hogy „Jeruzsálem kőfala lerontatott, s kapui tűzben égtek meg”. Ez nagyon aggasztotta, és szívét szomorúság töltötte el. Amikor a király megkérdezte, miért szomorú, Nehémiás így felelt: „Örökké éljen a király! Miért nem volna szomorú az én orczám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye, pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?!” (Nehémiás 1:1–3; 2:1–3).

A hosszú terjedelem miatt mindjárt folytatom.

Itt folytatom a 37-esnek válaszolnék.

A Nehémiással kapcsolatos feljegyzés így folytatja: „És monda nékem a király: Mi az, a mit kívánsz? És könyörgék a menny Istenéhez. És mondék a királynak: Ha tetszik a királynak és ha kedves előtted a te szolgád, azt kérem, hogy bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt!” Artaxerxesnek tetszett ez a javaslat, és Nehémiás további kérését is teljesítette: „Ha tetszik a királynak, adasson nékem leveleket a folyóvizen [az Eufráteszen] túl lakó tiszttartókhoz, hogy hagyjanak engem utazni, míg Júdába érek; és adasson egy levelet Ászáfhoz, a király erdeje őréhez, hogy adjon nékem fákat gerendákul a templom várának kapuihoz, és a város kőfalához, és a házhoz, melybe költözni fogok.” Nehémiás elismerte YHVH szerepét ezekben, és így szólt: „És megadá nékem a király [a leveleket], az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint” (Nehémiás 2:4–8).

 Bár az engedélyt Artaxerxes uralkodása 20. évének elején, niszán hónapban adták, valójában hónapokkal később lépett hatályba „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat”. Vagyis akkor, amikor Nehémiás Jeruzsálembe érkezett, és elkezdte helyreállító munkáját. Ezsdrás utazása négy hónapba telt, Susán azonban Babilontól több mint 300 kilométerre keletre feküdt, tehát Jeruzsálemtől még messzebb volt. Igen valószínű ezért, hogy Nehémiás Artaxerxes 20. évének vége felé, vagyis i. e. 455-ben érkezett meg Jeruzsálembe. Ekkor vette kezdetét a megjövendölt „hetven hét”, vagyis 490 év. Ennek i. sz. 36 vége felé kellett letelnie.A kérdés már csak az,hogy mikor kezdet uralkodni Artaxerxes?

A TÖRTÉNÉSZEK nincsenek egységes nézőponton, hogy melyik évben kezdett uralkodni a perzsa Artaxerxes király. Néhányan i. e. 465-re teszik trónra lépésének idejét, mert Xerxész, az apja i. e. 486-ban kezdett el uralkodni, és uralkodása 21. évében halt meg. Vannak azonban bizonyítékok, amelyek szerint Artaxerxes i. e. 475-ben került trónra, és i. e. 474 számított első uralkodási évének.

Az ókori perzsa fővárosban, Perszepoliszban feltárt feliratok és szobrok arra utalnak, hogy Xerxész közösen uralkodott apjával, I. Dáriussal. Ha ez 10 évig tartott, és Xerxész 11 évig uralkodott egyedül Dárius i. e. 486-ban bekövetkezett halála után, akkor Artaxerxesnek i. e. 474 volt az első uralkodási éve.

Egy második bizonyítéksor az athéni hadvezérrel, Themisztoklésszel kapcsolatos, aki i. e. 480-ban legyőzte Xerxész hadseregét. Később elvesztette a görög nép kegyét, és árulással vádolták. Themisztoklész elmenekült, és a perzsa udvarban lelt menedéket, ahol barátságosan fogadták. A görög történetíró, Thuküdidész szerint Artaxerxes „nem sokkal azelőtt került a trónra”. Szicíliai Diodórosz görög történetíró i. e. 471-re helyezi Themisztoklész halálát. Mivel Themisztoklész egy évet kért a perzsa nyelv megtanulására, mielőtt kihallgatáson jelenne meg Artaxerxes királynál, ezért nem később, mint i. e. 473-ban kellett Kis-Ázsiába érkeznie. Ezt a dátumot Jeromosnak Euszebiosz Khronikon című művéről készített fordítása is támogatja. Mivel Artaxerxes „nem sokkal azelőtt került a trónra”, hogy Themisztoklész Ázsiába érkezett i. e. 473-ban, a német tudós, Ernst Hengstenberg a Christologie des Alten Testaments (Az Ószövetség krisztológiája) című művében, más forrásművekhez hasonlóan, azt állítja, hogy Artaxerxes uralkodása i. e. 474-ben kezdődött. Hozzáfűzte még: „Artaxerxes huszadik éve Krisztus előtt 455-re esik.”

 Hány évbe telt, amíg Jeruzsálemet tényleg újjáépítették? Nos, a várost „viszontagságos időkben” kellett helyreállítani, mivel maguk a zsidók között is ellentétek voltak, illetve a szamaritánusok és mások részéről is ellenségeskedést tapasztaltak. A munkát nyilvánvalóan a „hét hét”, vagyis 49 év alatt, i. e. 406 táján fejezték be a szükséges mértékig (Dániel 9:25). Ezt egy 62 hétig, vagyis 434 évig tartó időszak követte.

Ez után az időszak után kellett megjelennie a rég megígért Messiásnak.

Ha i. e. 455-től 483 (49 meg 434) évet számolunk, i. sz. 29-hez jutunk.

Mi történt akkor?

Lukács, az evangéliumíró elmondja nekünk: „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes . . . , lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, és méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára.” Abban az időben „a nép várt” a Messiásra (Lukács 3:1–3, 15).

 Nem János volt a megígért Messiás. Viszont az alábbiakat mondta azzal kapcsolatban, aminek a názáreti Jézus megkeresztelkedésekor, i. sz. 29 őszén tanúja volt:

„Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot; és megnyugovék ő rajta. És én nem ismertem őt; de a ki elkülde engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondá nékem: A kire látod a Lelket leszállani és rajta megnyugodni, az az, a ki keresztel Szent Lélekkel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia” (János 1:32–34).

Megkeresztelkedésekor Jézus lett a Felkent — a Messiás, vagyis Krisztus. Röviddel ezután András, aki János tanítványa volt, találkozott a felkent Jézussal, majd pedig ezt mondta Simon Péternek: „Megtaláltuk a Messiást” (János 1:42).

A „Messiás-fejedelem” tehát pontosan idejében jelent meg — miután a 69 hét letelt.

 Minek kellett történnie a 70. hét folyamán?

Gábriel azt mondta, hogy a „hetven hét” azért lett kiszabva, „hogy vége szakadjon a gonoszságnak és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szente”.

Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, meg kellett halnia a „Messiás-fejedelemnek”.

Mikor?

Gábriel ezt mondta: „ A hatvankét hét mulva pedig kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz . . . És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget [egy hétig érvényben kell tartania a szövetséget a sokakért, NW ], de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak” (Dániel 9:26a, 27a).

A kritikus idő tehát „a hét fele”, azaz az utolsó évhét közepe volt.

 Jézus Krisztus nyilvános szolgálata i. sz. 29 második felében kezdődött, és három és fél éven át tartott. I. sz. 33 elején, amikor egy kínoszlopon meghalt, a próféciával összhangban Krisztus ’kiirtatott’, és emberi életét váltságként adta az emberiségért (Ésaiás 53:8; Máté 20:28).

Ettől kezdve a Törvényben előírt állatáldozatokra és ételáldozatokra nem volt többé szükség, amikor a feltámasztott Jézus bemutatta feláldozott emberi életének értékét Istennek az égben. Bár a zsidó papok a jeruzsálemi templom i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig továbbra is mutattak be áldozatokat, ezeket az áldozatokat Isten már nem fogadta el többé.

Egy jobb áldozat váltotta fel őket, egy olyan, amelyet sohasem kellett megismételni.

Pál apostol ezt írta:

„[Krisztus] egyszer s mindenkorra felvitt egyetlen véresáldozatot a vétkekért . . . Mert egyetlen áldozatvitelével mindenkorra bevégzettekké tette a megszentelődőket” (Zsidók 10:12, 14, Csia fordítás).

Ennyi bizonyíték azt hiszem elég, hogy felismerje mindenki, Jézus nem csak úgy meghalt valamikor.¨

üdv. László

A 37-es válaszhoz még csak annyit, hogy az utolsó mondat fele lemaradt.

Az egész mondat valahogy így hangzik:

..Jézus nem csak úgy meghalt valamikor, amikor ő úgy gondolta, hogy itt van az ideje, hanem pontos, előre meghatározott próféciák szerint történt minden, úgy, ahogy a Teremtő Isten, Jehova meghatározta azt.

László