Elveszítettem a kutyámat! Lenne valami szép idézetetek amivel búcsúzhatnék tőle?

" Ha nem lesz már...

Ha nem látod a lábnyomait eső után az aszfalton, ha nem lesz a sarokban a kedvenc takarója, ha nem lesz az edénykéje a megszokott helyen, ha nem látod a csillogó vízcseppeket mindenhol, amikor ivott, ha nem lóg a póráz az előszobában, ha nem indulsz el télen-nyáron vele az utcán, ha nem hallod kis mancsai kopogását, ha nem kapja fel a fejét legkisebb mozdulatodra, ha felriadsz éjjel, mert hiányzik valami, aminek a léte idáig benne volt mindenben...

...akkor előveheted a kopott nyakörvet, az elnyűtt játékot, a megrágott távirányítót, az összenyálazott könyvet, a képeket. Akkor végig tudod nyugodtan gondolni, mi volt, amíg hozzád tartozott. Hogy miért nem adtál neki, mikor türelmesen ült melletted és várt egy kicsi, nagyon kicsi falatot. Hogy miért nem mentél vele rögtön, amikor láttad, hogy mennie kell. Amikor kiabáltál vele a szétrágott papucs miatt, pedig egész nap rád várt. Mert az egész életét azzal töltötte, hogy rád várt. Mert dolgoztál, tanultál, moziba, strandra mentél. És ő várt. Nem haragudott, nem hibáztatott, nem panaszkodott. Öröm volt neki az is, ha várhatott rád. Nem értette, miért nem mehet veled mindenhová, hiszen neki az volt az álma: mindenhol veled, mindig.

De az ő életét a tiéd határozta meg, az ő vágyait a tieid irányították. Az ő álmait te álmodtad meg helyette.

Vedd elő a képeit. Mindet tedd félre, csak kettőt tarts meg. Egy olyat, amire ha ránézel, elmosolyodsz. És egy olyat, amitől elsírod magad.

Ha jól választottál, csak egy kép lesz előtted. "

George Byron: Felirat egy újfoundlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellett volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghübb barát,

ki boldogan áldozta föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

ki mindenben csak az ő híve volt,

dicstelen hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,

rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csirádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak - s az itt hever.

Szabó Lőrinc fordítása

Nem pár sor, de szerintem gyönyörű vers.

Részvétem, tudom min mész keresztül.