Nagy valószínűsèggel nemsokára (pár nap) el kell altatni a cicám. Nagyon félek. Ez hogy történik és hova lehet tenni a kis testet? Milyen egy élettelen cicatest? Egy hétig csak sírtam, most félek. Nagyon.

Tényleg nagyon rossz látvány. (Ne, ne ess nagyon kétségbe!)

Én 13 évesen olyan pánikrohamot kaptam ezután, elég sokáig nem tudtam kigyógyulni - a gyógyszerek csak kábítanak. Gondold azt, hogy egy Jó Angyalka magához veszi és a Mennyben énekelnek azután a cicusodnak...

Érdemes lefertőtleníteni a holttestet. (Én még a mai napig sem tudtam hozzányúlni ilyen holttesthez, rövidebb sikítófrászt kaptam a dölgött patkánytól is.) Pedig most már nekem kell eltakarítanom, ha találok.

Szóval: fertőtlenítőszer. Állatorvos elmagyaráz mindent. Szerintem néhány napig nem igazán lesz étvágyad, de majd csak megnyugszik benned minden. Lélegezz mélyeket, meditálj. Tereld el a gondolataidat.

Vegyél valamilyen illatot utána a lakásba. Párologtatót. Hova tudnád elvinni? Állatmenhely szerintem. Vagy sintért hívsz, haláleset után.

Üdv!

Az altatás menete úgy kezdődik, hogy bealtatják, mint egy műtét előtt: teljesen elveszti a tudatát, "nem érez semmit". Majd miután kellően mélyen alszik megkapja a második injekciót, amitől leáll a szíve és a légzése.

Általában nincs jelen a gazdi, de állatorvos függő, hogy mit ajánl, meddig maradhatsz stb.

Kb. 20-30 perc után fix, hogy valóban elment a cicus.

A test kezelését előtte is megbeszélheted az orvossal, hogy közös vagy egyedi hamvasztást kérsz, vagy hazaviszed és magad temeted el (ha van hol). Ha hazaviszed, akkor egy pelenkába, vagy a saját kis pokrócába becsomagolva adják általában oda, "magzatpózba" hajtogatva.

A test a halál után kihűl, a szemek nyitva maradnak és zavarossá válnak - ez nem szép. A hullamerevség megjelenése sok mindentől függ, de ha megjelenne ne próbáld "kimozgatni".

Fertőzéstől nem kell tartani, mert nem fogod 2-3 napig "aszalni".

Ne félj, jobb lesz neki a halál, mint a szenvedéssel teli élet. A legjobb döntést hozod.

Nagyon-nagyon sajnálom.

Ha igazán tapintatos, és tisztelettudó akarsz lenni a kisállattal, aki szeretett, nem az "élettelen cicatest"-en gondolkozz, hanem a végső nyughelyén inkább.

Nekem eszembe nem jutna a (remélem még nagyon soká) meghaló cicámon úgy gondolkodni, mint élettelen test.

Evvel csak magamat kínoznám, szinte 1 másodpercet se lennék már rá így kiváncsi, egy kis pokrócában, szépen betakarva elhelyezném ott, ahol mindig is szeretett ugrabugrálni.

Sajnos haza nem vihettem a testet, lakasban elunk, igy az allatorvos intezte a hamvasztast.

Sajnos akkor nem volt ra penzem, de lehet kerni a hamvasztast ugyis, hogy csak a te allatodat kulon es akkor megkaphatod a hamvait urnaban. En ezt szerettem volna, de nem engedhettem meg magamnak akkor, nyilvan ez tobbe kerul.

Olvasd el ezt, sírd ki magad és engedd el őt lélekben:

""Tóth Krisztina: Űrcica

Posted date: 2010 March 30 Tue In: Cicák, Dagi, Napos oldal, Vélemény | comment : 1

Nem is olyan régen az űrkutyákról írtam: hajdani, kedves barátaimról, akik a felhők felett várják, hogy ismét elém szaladhassanak. Poci cica, aki négy évig élt velünk, ma hozzájuk költözött. Ott ül valamelyik jó puha felhőn, dagaszt, én pedig ütöm a klaviatúrát é nehezen szokom meg, hogy a bőrszéken nyugodtan hátrébb csúszhatok, mert nem alszik ott mögöttem összegömbölyödve.

Ha valami megzörren a lakásban, folyton azt hiszem , megjött. Pedig nem ül többé az ablakban és nem figyeli méltatlankodva a madarakat, akik az ő területén csipegetnek, nem hoz nekünk ajándékba egeret és nem bámulja fáradhatatlanul a mosogató titokzatos, hörgő lefolyóját. Reggel söprögetés közben egy hosszú bajuszszőrt találtam: olyan volt ez, mint amikor Karácsony után az ember tűlevélre bukkan és összeszorítja a szívét, hogy elmúlt valami. És eszembe jutott, ahogy a gömbökre vadászott a fenyőfán, amit az ő kedvéért aggattak tele csillogó, zörgős díszekkel.

Aki állatokkal osztja meg az életét, az pontosan tudja, hogy minden cica és kutya külön egyéniség, a gazdik pedig sajátos, nehezen leírható fajt alkotnak. A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és újjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották – hiszen a giliszta eltűnt!

Poci macska egyébként kifejezetten igényelte, hogy kétlábúszámba vegyék: étkezéseknél helyet foglalt egy széken, esti mesénél pedig a paplanra kucorogva hallgatta, mi lesz Ruminivel a következő fejezetben. Ez lehetett a kedvenc könyve – hát persze, csupa egér és patkány szerepelt benne! Kis Nicolas kalandjai kevésbé érdekelték, a Harry Pottert pedig tényleg csak a kétlábúak kedvéért hallgatta.

Nyaranta vadul kergette s legyeket és mindenféle más repülő lényeket. A tollasokról többször próbáltuk őt lebeszélni: figyelmesen hallgatott és hümmögött magában. Pontosan tudta, hogy mi is meg szoktuk enni a Tollas Csipogókat, bár azt nem sikerült megfigyelnie, miként kapjuk el őket. De a csontot neki adtuk, nem értette hát, neki miért ját szidás, ha néha ő is hazahoz egyet-egyet.

Tavaly nyáron egy óriási szarvasbogárral gyűlt meg a baja, a küzdelem nyoma sokáig ott maradt az orrán. Végül ő győzött, az ellenséget ropogtatva elfogyasztotta. Akkor megtapasztalta, hogy a szarvasbogár nem jó: sőt, pfuj, kifejezetten undorító. Felhagyott a további bogarászással és inkább keresett kiengedésre váró fagyott csirkét, virslit, kolbászt. A kétlábúak sok mindent kiraktak az asztalra, aztán otthagyták, nyilvánvalóvá téve az arra járó cicák előtt, hogy ők már jóllaktak, nem kérnek belőle.

A kétlábúakat nehéz volt megérteni, de Pocika mindent megtett, hogy eleget tegyen különös rigolyáiknak. Ők az asztalról ettek, de ha ő megpróbált alkalmazkodni és ugyanígy cselekedett, akkor a földre zavarták. Saját maguktól belefeküdtek erős szagú vízbe, de amikor ő beleült az üres fürdőkádba, kivették onnan. Maguk elé tartották az újságlapot, ő pedig a mancsával próbálta lesimítani az oldalakat, hogy megmutassa az újságpapír egyetlen értelmes felhasználását. A kétlábúak nem értettek, hogy az újságra rá kell feküdni, pedig számtalanszor megmutatta nekik

Ennek ellenére szerette őket, a nagyobb kétlábút, aki a tükör előtt erős szagokkal büdösítette be magát, hogy ne ismerjék fel. Reggelente vadászni indult, a virágillatú rejtőszag mellé az arcát is összemázolta. A vadászat sikeres volt, este mindig zsákmánnyal jött haza. És szerette Poci a kisebb, Marci nevű kétlábút, akinek macskaneve van, és kicsit ért az állatok nyelvén. Poci esténként lefeküdt a párnájára és figyelmesen hallgatta, hogy mit dünnyög neki a kis kétlábú, miközben simogatja a hátát. Jó szaga volt, Poci örült, amikor bevitték neki az állatkórházba a kisfiú párnáját.

A kórházban minden más rossz volt. Idegen kétlábúak jöttek-mentek, szurkálták, fogdosták, tapogatták. A két ismerős kétlábú nem volt ott, éjjelente rémisztő zajokkal telt meg a levegő, kutyák ugattak, fémkocsik zörögtek, semminek nem volt otthoni szaga. A fémasztal hidegen sütött, mint a márciusi telihold a függönytelen ablakon. Sehol nem volt puha, megszokott melegség, mint otthon a kandalló előtt.

Az ételeknek fura ízük volt, a végén már nem is volt kedve enni. Pocika csak feküdt, a bokorra gondolt, ahol született, a nyárra, a fűben ugráló szöcskékre, a gyíkokra, a kutyákra, akik az utcában laktak, a szomszéd kétlábúakra, akik szerették és mindig megsimogatták, aztán gondolt még a cicatestvérekre, a járda repedésében lakó pókra és arra, milyen süppedős is a naptól átforrósodott őszi avar. Ám akkor szerencsére leereszkedett egy nagy, bolyhos felhő: óvatosan átmászott rá és elkezdett dorombolni. A két otthoni kétlábú küldhette. Biztosan érezték már, hogy fáradt, és nagyon szeretne hazamenni.""