Eszébe sem jut, hogy nekem ez kellemetlen vagy akár sértő lehet? Vagy tudja, csak nem érdekli?

Sziasztok! A férjemmel hosszú évek óta együtt élünk, a szüleinkhez viszonylag közel, de saját, külön lakásban. Már gyerekünk is van, önálló család vagyunk. Az anyja mégis még mindig főz rá, és hordja, küldi a kaját neki, illetve hívja őt el ebédelni.

Ez nem is lenne baj, nekem is küld néha anyám kedvességből ételt, évente néhány alkalommal. Főleg olyasmit, amiről tudja, hogy szeretem, de ritkán kerül az asztalra, mert pl. macerás az elkészítése. A férjemnek viszont nemritkán heti többször is képes főzni az anyja, babfőzeléket küld neki, pörköltet enni hívja el.

Tudom, "sose legyen nagyobb bajom", mégis zavar. Úgy érzem, azért eteti a férjemet hetente többször, és ilyen alap fogásokkal, mert talán azt gondolja, hogy én nem csinálok neki semmi rendeset, még egy nyamvadt pörköltet sem tudok összerakni, ezért neki kell helyettem is etetnie a fiát, mert szegény csak akkor kap valami normális ételt.

Nem tudom, hogy gyereknek néz engem, vagy bénának, de mindkettő rosszul esik. Ahogy az is, hogy időnként miatta megy pocsékba a főztöm fele, mert nem tudok róla előre, hogy a férjemet aznap az anyja szándékozik jóllakatni. Olyan, mintha semmibe venné a munkámat. Máskor az anyósom bedobozolt kajáját dobjuk ki romlottan a hűtőből. Minek főzzön folyamatosan két ember ugyanarra a háztartásra? Nem nyilvánvaló, hogy erre nincs szükség? Mások nem is csinálják ezt a felnőtt, különköltözött, családos gyerekükkel, legalábbis én még nem láttam rá példát. Nem is beszélve arról, hogy akkor sem kéne ennyire etetnie a fiát, ha egyedül élne, mert legyen már képes egy harminc fölötti ember ellátni magát.

Én azért költöztem el a szüleimtől, mert önállóságra vágytam, és alig vártam, hogy a környezetem is akként kezeljen. Ehhez képest most olyan, mintha egy kihelyezett gyerekszobában élnénk, ahol még mindig anyuci gondoskodik az ennivalóról. Vagy mintha az anyósom úgy tekintene az otthonunkra, mint valami kolira, ahová beköltözött a fia, és küldeni kell neki a rántotthúst, ahányszor csak lehet.

Az anyósomnak pontosan tisztában kell lennie vele, hogy rendszeresen főzök, mindig van itthon főtt étel, amit ráadásul a fia szeret is. A férjem is mondta már neki és a saját szemével is láthatta számos alkalommal, mikor itt járt. Ennek ellenére nem hiszi el, vagy mi?

Azt hittem, idővel megszokja, hogy a fia már nem szorul az ő ellátására, de az "egyél, vigyél, viszek neked, küldök neked, gyere enni" nem ritkul, sőt az utóbbi időben még intenzívebbé vált.

A férjem sem hiányolja az anyjától az ellátást, és engem is megért, de persze sokszor elfogadja, hogy ne bántsa meg.

Mostanában gyakrabban utasítja vissza, mint ahányszor elfogadja, de anyósomnak ebből nem az jön le, hogy nincs szükség/igény ilyen gyakran az ételre tőle. Minden visszautasítást egyszeri esetként kezel, és ugyanolyan sűrűn próbálkozik.

Néha magamban haragszom rá, úgy érzem, lekezelő velem szemben, amit csinál, és biztos tudja is hogy az, mert józan paraszti ésszel egyszerűen nem lehet nem tudni. Máskor elbizonytalanodom, hogy talán ez tényleg csak valami túlburjánzott "étellel szeretés" a fia felé, akit nem igazán tud elengedni, hozzám pedig az egésznek semmi köze, és lehet, hogy fel sem merül benne, hogy nekem ezzel kellemetlenséget okoz.

A kapcsolatunk egyébként kedves-illedelmes, de inkább formális, sajnos nagyon különbözőek vagyunk, nem igazán kerülünk egy hullámhosszra. Jól példázza ezt, hogy az itt vázolt szokása előtt is elképedve és értetlenül állok. Az én világomban a kirepülés, az önállósodás támogatandó dolog, létfontosságú a felnövő gyereknek, a szülőnek pedig büszkeség és megnyugvás, míg a túlgondoskodás, el nem engedés olyasmi, aminek semmi értelme és végsősoron mindenkinek árt.

Nem arra kérek javaslatokat, hogy hogyan "állítsam le", csak a motivációját szeretném megérteni, hogy miért csinálja ezt. Attól függően gondolkodnék el rajta, hogyan álljak hozzá, mit mondjak neki. Aki hasonló helyzetnek részese vagy tanúja volt bármelyik oldalról, kérem, ossza meg velem a tapasztalatait.