Ez mennyire mondható bunkóságnak vagy éppen normálisnak az anyósomék részéről?

Igen. Sajnos te. Bekebelezett téged is a sok társadalmi mantra, mérgező berögződés gyerekkortól kezdve, hogy akkor nő, anya, asszony valaki, ha egész nap a konyhában sürög-forog, akkor majd elismerik, meg szeretni fogják.

Nem fognak. Rossz hír, de ezért nem jár dícséret.

Ritka tahóság.

Gyerekként úgy neveltek,hogy minden étkezés után megköszöntem, amikor felálltam. És a lányomat is így neveltem, sőt a keresztfiamat is rászoktattam.

Ekkor tahó emberekkel még nem találkoztam,mint anyósodék- nálam ez lett volna az uccsó vendégségük.

Én alapvetően udvarias ember vagyok. Sőt, hálás vagyok minden jó gesztusért, legyen az egy elém tett ebéd is, így természetes, hogy megköszönöm.

De lehet, hogy már fordult elő, hogy valamivel elterelődött a figyelmem és elmaradt a megköszönés, tehát csupán ebből nem célszerű messzemenő következtetéseket levonni! A lényeg, hogy te ismered az anyósékat, a neveltetésüket, a hozzád állásukat.

Ha egyébként jóindulattal vannak feléd, akkor ne mérgezd a lelked ezzel!

Szerintem nagyon bunkó volt tőlük, és mivel több napot írtál, nem csak elfelejtették.

Én mindig megköszönöm, de nem csak illemből, hanem mert hálás vagyok, hogy az illető fáradozott értem.

Anyai nagyszüleim és az egész rokonságuk nagyon egyszerű vidéki emberek voltak, de végtelenül jóindulatúak. Soha nem köszönte meg egyikük sem az ételt, mert nekik természetes volt mint ahogy levegőt veszünk, hogy délben van ebéd és este vacsora. Ezt látták hetedíziglen visszamenőleg, így lettek szocializálva.

Viszont amikor mi mentünk hozzájuk, a lelküket is kitették értünk.

Szerintem ez neked bunkóság, mert nem ilyen nevelést kaptál, de ők biztos nem akartak szándékosan megbántani, vagy a főztödet lebecsülni.

Szerintem bunkóság. Illik megköszönni bármit, egy pohár vizet is.

De nem biztos, hogy direkt ilyenek, nem biztos, hogy meg akartak bántani. Talán őket sem tanították meg az alapvető udvariassági szabályokra.