Nem bírom már otthon, mit tehetnék? 25/N

25 éves nő vagyok, még otthon élek.

A gyerekkorom nem volt könnyű, most nem fejtegetném, a lényeg, hogy anyukám miatt 12 éves korom óta pánikbeteg vagyok. Ez odáig fajult, hogy gimi után 3 évet otthon maradtam(se nem dolgoztam, se nem tanultam). Tudom, nincs mentség rá, de a túlélésért küzdöttem lelkileg. Felkeltem reggel, és egész napos szorongásom volt, hánytam, olyan volt, mintha nem ebben a világban élnék, alapvető dolgokat nem tudtam megtenni, nem bírtam kimenni az utcára, remegtem, majdnem elájultam, stb. Jártam orvoshoz, gyógyszert is szedtem, mert különben nem tudtam aludni. Egyszóval brutál volt úgy éreztem magamat, mint aki bolond.

Aztán elkezdtem az egyetemet, és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Elhagytam a gyógyszert, kitűnő tanuló vagyok, idén végzek. Már tudok közlekedni Pesten, nincsenek rohamaim csak néha, egyszóval talpra álltam.

Viszont a helyzet a következő: beütött a karantén, Apukám és bátyám vannak itthon. Bátyámról tudni kell, hogy szellemileg beteg, mármint dolgozik, meg normálisan beszél, de dührohamai vannak, semmiért nem lehet neki szólni. Oda teszi a mosatlant, hogy mossam el, a kedvenc elfoglaltsága, hogy beáll az ajtóba, és bámul engem, a lépcsőn olyan erővel ROHAN, hogy dübörög az egész ház, egyszóval elég ijesztő. Apukámat imádom, tényleg, ő támogat mindenhogy, ő segített ki a pánikbetegségből...de! Olyan, mint egy nagy gyerek. Elé kell tennem reggel a narancslevet, tálalom az ebédet, vacsorát, elé kell tennem a vitaminokat, mindent elé kell tennem, mert magától nem szól, hogy szüksége lenne-e valamire. Pl. ha nem teszem elé a narancslevet reggelente vagy a vitaminokat, akkor nem iszik/nem szedi be. Pedig egy intelligens, tanult ember, csak ezt szereti.

Egyszóval kezdek bekattanni és pánikos lenni megint. Hálás vagyok a családomnak, meg minden, de úgy érzem nem tudok felnőni a családban és nincs nyugtom. Egyetem mellett azért nem dolgoztam, mert rohadt nehéz szakra járok, 14-15 órám is volt egy félévben, ami brutál szerintem.

Most szeptembertől már a lábamra akarok állni(ha a vírusos helyzet engedi), de addig hogy bírjam ki? Idén államvizsgázom, mármint most júniusban, de a családi körülményektől nagyon nehezen tudok tanulni, egyszerűen szorongok itthon. Pl ma is ültem, olvastam valamit a telómon, és arra lettem figyelmes, hogy a bátyám állt az ajtóban és bámult engem. Amikor észre veszem meg elkezd nevetni és elmegy. Rohadtul sírnom kell minden nap.