Ki az aki méltósággal viseli az egyedüllétet? Hogyan lehet?

Nagy különbség, hogy én nem kellettem senkinek, vagy nekem nem kellett még senki, aki kínálkozott. Én egyedülálló koromban azzal vígasztaltam magamat, hogy az igazinál alább nem adom.

Nem is adtam. És igaz, csak 31 éves koromban, de megleltem az igazit, megérte várni rá.

Persze, én élvezem! Imádok kilógni a sorból!:D

Nyomorék unokatesóm azt hitte, hogy irigykedni fogok rá, ha elkezd előttem beszélni az esküvőjük tervezéséről! Hahhhaha. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bárkinek önként a rabszolgája legyek (a pasijának ráadásul még pénze sincs szerintem):D

De hát miért sajnálna más? Elég gáz, ha valaki emiatt sajnálja a másikat.

Attól még teljes értékű ember vagy, hogy épp nincs senkid. Ez egy átmeneti állapot, nincs semmi baj, ha egy ideig független vagy. Előbb vagy utóbb úgyis lesz valakid.

Szerintem az a sajnálatra méltó, ha valakik csak azért vannak együtt, hogy ne legyenek egyedül, nem pedig azért, mert tényleg annyira jól működik a kapcsolatuk. Nem is gondolnád mennyi ilyen látszatkapcsolat van.

Én nem érezném magam kellemetlenül. Tudom, hogy ha akarnám, már régen nem lennék szingli. De miért is akarnék kapcsolatot? Élvezem az egyedüllétet, nincs bűntudatom, ha flörtölök, több időm jut magamra - pillanatnyilag ennél jobb helyzetben nem is lehetnék. Irigyeljem a barátnőimet, akik ugyan boldog kapcsolatban vannak, de gyakran sírnak a barátjuk miatt, vagy mert tapló volt vele, vagy mert x ideje nem találkoznak, stb.

Szóval azt hiszem, én méltósággal viselem az egyedüllétet, sőt, sokkal jobban megnptt az önbizalmam szingliként, mint amikor volt párom.

Viszont az nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy valaki szégyellné a pasiját. Szerintem az ilyennek önmagát kéne szégyellnie.