Vajon mennyit ér egy ember egy olyan családban ahol minden megvan, és mennyi ér egy gyerek aki nem olyan mint mi de szükség van rá?

Barátnőmmel 4 éve vagyunk együtt, én 10 évvel vagyok idősebb nála, eljegyzés előtt állunk, vannak gondok (hol nincsenek), de sajnos vannak olyanok is amiket meg lehetne oldani, de a rokonságával valahogy nem megy a dolog. Leírnám a tényeket, utána teszem fel a kérdésemet.

Barátnőm koraszülött volt,4. gyerekként érkezett, nem

várták. Sírás rívás volt a fogadtatása. De a testévrei meggyőzték az anyját, hogy szülje meg, majd segítenek. Aztán telt múlt az idő, sajnos epilepszia gyanús állapotba került, gyógyszermérgezést kapott, és egyéb bajai is lettek, tehát örültek, hogy életben maradt. Most tanul még és otthon segít szinte mindenben. Olyan dolgokban is ami nem női feladat, nehéz dolgok cipelése, tartása, rámolás pakolás, nélküle egy lépést nem tudnak tenni lassan. Az én helyzetem. Nyugdíjas szülők gyermeke voltam, apám rokkantnyugdíjas volt mikor születtem, és 50 év felett volt már. Anyám volt akkor 24 éves. Sajnos apám olyan helyzetben volt a háború és egyéb okok miatt, hogy szinte semmit nem tudott összehozni. Rokonaim öregek, kihaltak, vagy nagyon messze élnek, és semmi kapcsolat nincs velük, de ők is elég szerencsétlenek. Elvégeztem az iskoláimat 3 technikusit egymás után, mondván biztos helyed lesz valamelyik pesti gyárban, csak tanulj és legyen sok szakképzettséged.10 évem ment erre rá, szakmunkás érettségi, és a 3 technológusi szak. Az utolsó vizsgám előtt apám rosszul lett, és a vizsgák alatt ápolnom kellett, kórházból be, kórházból ki, amit jobban lett máris hazazavarták, pár nap múlva ujra be, majd oprálták a koszorúerét, tágitották. Életmentő műtét volt, kockázatos 82 éves korban, de beleegyeztünk anyámmal. De nem segített, pár hónapos küszködés után az elfekvőben meghalt, kiszáradva, éhenhalva, mert nem akart enni inni, azok meg nem nagyon akarták táplálni, infúziórét is úgy kellett veszekednem velük. Nem sokkal rá, hogy eltemetettem, nagyapám következett. Felhoztuk hozzánk, itt ápoltuk őt is. Vele is ez volt csak tovább. Mindezt úgy, hogy semmi segítséget nem kaptam rokontól, államtól, örökségem nem volt, és a nagy beigért munkát sem kaptam meg, mert azóta változott a helyzet, nem kell már ilyen képzett ember a gyárakba. Olyan munkát kellett keresnem ami mellett tudtam ápolni apámat és nagyapámat. Rászmunkaidős operátor vagyok. És így találkoztam barátnőmel. Eddig szép igaz?

Az ő rokonsága kiemelkedően szerencsés, viszonylag

minimális energiával tanulással olyan sokat értek el amire másoknak egy élet is kevés. Az összes rokona kezén (sok-sok) milliók futnak át évente. De sajnos a péjz imádat miatt emberi kapcsolatokban nem túl járatosak, csak a rosszindulatú pletyka, mások kibeszélése a téma ha összejön a család. Én és barátnőm nagyon kilógunk ebből, idegenek vagyunk ott ahol családtagnak kéne lennünk. Sokszor megpróbáltam elmondani miért tartok ott ahol tartok, és miért nem tudok előrébb jutni. Nulla örökséggel, (sőt anyám adósságokat is felhalmozott) nulla rokoni segítséggel, és 5 évbe annyi bajjal ami másnak 30 év alatt sincs nem lehet a mai (és semmilyen) világban boldogulni egyedül segítség nélkül. De nem akarták meghallgatni nagyon, szemembe nem mondnak semmit, de hátam mögött azért megvan a rossz vélemény, meg a sirás, hogy jaj mi lesz veletek, . Ők egyelőre nem mutatnak semmi segítő szándékot, milliós kocsikkal jönnek a rokonai, és jajgatnak, hogy mi lesz veletek, meg a szüleivel, a saját édes testvérei is csak azt hangoztatják, hogy dolgozzon suli mellett is. De tudják, hogy nem bírná, az anyja is tudja, aki ennyire rossz egészségnek örvendett, és most is azért, azt nem lehet terhelni, főleg egy olyan családban ahol milliók mennenk el a semmire, de a saját húgukra nincs még 50 ezer ft sem. Persze, dolgozni kell, meg magunknak kell megteremteni az életet, de nem segítség nélkül. Olyan ember nincs aki csakis egyedül ért el mindent, alap, támogatás nélkül. Mindenki függ valakitől, valamitől, a "csak a saját magam erejéből értem el mindent" nem igaz. Valami belátás azért csak jár. Valami kis mentség? Nem leeht midenki csak lusta, munkakerülő aki nem kares havi 400k-t. Amikor megemlítettem, hogy majd odaköltöznék ha anyám meghal valamikor, mert igy mindenkinek könnyebb, csak hallgattak, és nézték a tv-t. Aztán másnap mondja az apja, hogy jöhetsz, mert sokat kell pakolni és nem bírom. Ennyi? Ennyi lennék? A barátnőm is csak ennyi? Pakológép, meg cipekedő masina? És őt is szídják, hogy nem segít, nem dolgozik. Hogy? Sulira elmegy a fél nap, onnan rohannjon munkába, aztán essen haza 23 órára, aztán ha van egy kis szabadideje pakolja a sok nehéz cuccot ami a hát körül van, mert ha van valami mindig ő az első akit leparancsolnak, pedig van pár szomszéd aki ráér, és semmit nem csinál egész nap, sőt pár még fel is ajánlotta, hogy ne a lánya cipelje már azt, majd segítek. De ők maguktól senkit, ekkora szégyen kérni segítséget attól aki úgyis adna, és inkább a koraszülött, epilepsziás beteges lányomat gyötröm? És még mondják, hogy nem segít semmit, ha meg visszavág, hogy ezeket ki csinálja akkor? A válasz: még szép, hogy segítesz ezekben. Akkor most mégis segít? Ez az ellentmondás kiséri az egész családját. Rengeteg pénz, semmi empátia, szeretet. Nem lehet mindent lezárni azzal, hogy más is dolgozik suli mellett. Az nem volt olyan állapotban mit ő. Mérlegelni kéne, és a szívre lélekre hallgatni, nem csak a racionális énjükre. Ők szerencsések voltak, minden sikerül, mi nekünk semmi, és nem azért mert mi nem akartuk, én sem akartam, hogy apámnak ne legyen semmije, hogy idős korban legyen apa, ő se akart kora szülött lenni. Ha már nem vigyáztak, és azt mondták, hogy tartsd meg segítünk hát tegyék. Most kell a segítéség, nem kiskorban, babák vásárlásával. A kérdés. Ezek ismeretében mit kéne tenni? . Beszélni velük nem lehet. Próbáltam többször is, elterelték a témát. De már számítanak ránk, nekünk van már kötelességünk feléjük, de nekik mi lenne felénk? Mert az, hogy etették, itatták ruházták az alap. De a sulija kifizetése is "hatalmas érvágás" nekik, pedig a több gyerekre semmit nem kellett költeni, nem is végeztek el semmi komolyabb sulit, csak a szerencse tette őket oda ahol vannak. Az, hogy éltek vele még nem érdem, és nem emeli őket senki felé. Ha 40 év kőkemény munkája állna mögöttük, akkor sem lenne jogos ez a kihasználás, és érzelmetlenség. De egy ilyen család ne olyan okokkal szívja a beteges testvére vérét, hogy mi lesz anyuékkal ha nem dolgozol suli mellett? Nem irigylek semmit tőlük, mert a lélek a szív nem vehető meg, és nem szerencse dolga. Szeretjük egymást és bizakodva várjuk a jövőt. De a segítséget is várjuk, mert mi nem nulláról inultunk mint sokan, hanem minuszból, és ahhoz kellett a sok energia eddig, hogy elérjük a nullát. De a továbblépéshez kell a segítségük. Van-e esély a változásra? Mit kéne még nekünk megtenni? Beszélni nem lehet, mert tudják mi van velem, de nem érdekli őket. A saját lányukat is ismerik, tudják, hogy nőtt fel, ennek ellenére mégis ezt teszik vele. Nem hülye emberek. Tehát tisztában kell legyenek azzal, hogy ez nem túl jó igy. De önzők sajnos. A barátnőm nem bulizik, nem jár sehova, én is oda járok évek óta, segítek amiben tudok helyette. De nem érdemlünk meg legalább egy esélyt, hogy igazán elfogadják mi miért van igy velünk? Ezek olyan témák amiket nem lehet egyfolytában nyüstölni, mert kényesek, sokszor kezdtem bele, de nem jutottam a végére, mert jött egy pletyka ami fontosabb volt mit az életem.