Ti mit tanácsolnátok a feleségnek?

Én azt tanácsolnám neki, hogy az én meglátásom szerint ez a férfi az ő 30 éves kora előtt biztosan nem akar gyereket. Neki el kell dönteni, hogy a férfit akarja, vagy a gyereket. Csúnya sarkítás de igaz.

De azért ez a pasi is egy mocskos szemétláda. Nem érti meg, hogy vagy most lesz gyereke a csajnak vagy soha...Lehet elhagynám...és keresnék olyat aki akar gyereket záros időn belül. Szóval ezeket kéne mérlegelnie

A férje egy érzékelten barom.

Nem tudnék ilyen férfit szeretni, kiábrándulnék teljesen és valószínűleg ez a kapcsolat végét is jelentené.

Nem tudom elképzelni, hogy ha valaki szeret, a társam, akivel közös terveink vannak, akkor ennyire nem érinti meg, hogy lehet, hogy nem lehet gyerekem, ha most nem lesz. Ráadásul úgy, hogy egyébként is kb. ebben a korban terveztük.

Már csak azért is a váláson gondolkodnék, mert egyrészt ez a férfi nem akar gyereket ettől a nőtől, másrészt úgy tűnik, hogy meg sem hatotta a betegsége.

A nö miért veszítette el az egyik petefészkét, és miért fogja a másikat is elveszteni?

De ebben az esetben elöször is beszélje meg a nögyógyászával, hogy megfelelö kezelés után vegyenek töle le több érett petesejtet és azokat tárolják számára.

Így ugyanis késöbb is még lehet saját gyereke inseminációval, amennyiben a méhe megvan.

Ettöl függetlenül beszélje at a dolgot a férjjel, mert ez kizárólag kettejük döntése, hogy akarnak-e most - az esetleges mütét elött - közös gyereket. Ha a férj nem, vagy még nem akar, akkor vagy belemegy a nö, hogy nem lesz gyereke, vagy továbblép, és keres olyan férfit, aki vállal vele gyereket.

Nem tudom, te ki vagy a történekben, de itt kivülálló nem adhat tanácsot, legfeljebb a véleményét mondhatja el.

Az a pár döntése, hogy mégis megpróbálnak egy gyereket, a nö marad a férj mellett és lemond a gyerekvágyról, vagy keres más partnert magának.

Miért szemétláda a férj, ha nem akar gyereket? Igaz, hogy előfordulhat, hogy a nő később nem szülhet, de gyereket vállalni csak akkor szabad, ha mindketten akarják.

Ebbe kívülálló nem tud sem beleszólni, sem tanácsot adni. Kettőjüknek kell közös nevezőre jutni.

Nem azért szemétláda a férj, mert nem akar gyereket, azt mindenkinek szíve joga eldönteni. Itt az a baj, hogy hitegeti a nőt. Ami alap esetben is gerinctelen dolog, de itt ugye rátesz egy lapáttal, hogy esélyes, hogy a feleségnek nem is lehet gyereke, ha túl soká várnak.

Amúgy egyszerű a képlet, vagy elfogadja a lehetőséget, hogy talán sose lesz gyereke, de ott lesz a férje akit elméletileg szeret és aki elméletileg viszont szereti, vagy elhagyja a pasit. Ez csak rajta múlik és senki nem dönthet helyette.

Hát azt hiszem most a barátnődnek is lehullott a rózsaszín szemüveg a férjével kapcsolatban. Nekem is megrendülne a bizalmam, pláne úgy hogy a férfi tisztában vana felesége egészségügyi állapotával.

Azt tudom javasolni, hogy egy őszinte beszélgetés alkalmával mindkét fél mondja el az érzéseit, érveit. Bár ennek is csak akkor van értelme, ha a férj is totál őszinte, nem csak terel, hogy majd, majd lesz gyerek, de jobb érve nincs. Mert ez utóbbi esetben én fognám a motyómat, aztán külön mennék egy időre átgondolni a dolgokat.

Vannak ilyen férfiak, félnek az elköteleződéstől, eljegyzéstől, házasságtól, gyerektől, ez van.

Azért a férjet nem feltétlen kell szemétládának meg hasonlónak minösíteni, mert az egyelöre nem derült ki, hogy mi baja a feleségnek.

HA ugyanis amiatt nem valószínü, hogy elég sokáig é a gyerek felneveléséhez - ebben az esetben a férj nagy valószínüséggel rövidesen özvegyen maradna egy csecsemövel -, vagy a gyerek valószínüleg nem lenne egészséges, akkor érthetö a reakciója.

Ilyen helyzetben nem tanácsolnék senkinek semmit arra vonatkozóan, hogy mit is kéne tennie, vagy hogy szerintem mi lenne a legjobb döntés részéről, akármilyen közeli viszonyban vagyunk. Az ő élete, az ő döntése annak minden felelősségével együtt, mert ő viseli a következményeit, és még csak befolyásolni sem akarnám a döntésében.

Annyit tennék, hogy - ha neki ez segít a feldolgozásban, és abban, hogy ő maga meghozza a számára legjobb döntést, - sokat beszélgetnék vele erről a témáról, inkább kérdéseket tennék fel neki, amiket megválaszolva ő juthat el bizonyos felismerésekre.

Ha én lennék ilyen helyzetben, megrendülne bennem a férjem iránti bizalom egy életre, becsapva érezném magam és átverve, mert én nyilván abban a tudatban mondtam ki azt az "igent", hogy a férjem tartani fogja magát az ígéretéhez a gyermekvállalással kapcsolatban.

Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy ha egy férfi vagy nő soha nem akar gyereket, vagy csak egy bizonyos életkor felett. Azt viszont, hogy a másikat hitegessük vagy becsapjuk ebben a kérdésben akár egy sima párkapcsolatban, akár az eskövő előtt, akár házasságban, azt én nagyon gerinctelennek tartom.

Ha semmi előre nem látható körülmény nem merült volna fel az életünkben, ami miatt indokolt lenne kitolni a gyermekvállalás idejét, akkor három lehetséges magyarázatot látnék: a férjem már vagy akkor sem gondolta komolyan, amit ígért, amikor erről az esküvő előtt erről beszéltünk, vagy azóta megváltoztak az irántam való érzései, már nem biztos, hogy velem akar családot alapítani, de nincs benne annyi tisztesség, hogy ezt őszintén megmondja, így kivárásra játszik, hogy előbb-utóbb majd én elhagyom, mikor már eléggé félek attól, hogy kifutok az időből, neki meg úgyis simán lehetnek gyerekei még 40 felett is egy fiatalabb nőtől, vagy egyszerűen komolytalan, megbízhatatlan és önző ember, akinek ebben a helyzetben csak a saját érdekei fontosak, és azt várná, hogy én hozzam meg azt az áldozatot, hogy talán egy életre lemondok az anyaságról, ha kifutunk az időből.

Nekem az tűnne logikusnak, hogy - ha a megfelelő körülmények adottak a gyermekvállaláshoz, - akkor egy olyan, előre nem látható helyzetben, amikor a nő egyik petefészkét elveszíti, és bizonytalan, hogy a másik meddig lesz működőképes, akkor nem hogy nem halogatni kezdjük a családalapítást egy hét éve tartó kapcsolatban, azóta már házasságban, hanem éppenséggel az eredetileg tervezettnél korábban, a lehető leghamarabb belevágunk.

Már csak azért is, mert nincs arra garancia, hogy egyből sikerül is. Szerintem szinte mindannyian ismerünk olyan párokat, akik hosszú évek óta várnak hiába a gyermekáldásra, vagy akiknek csak hosszú idő alatt, orvosi segítséggel sikerült, ha sikerült.

Ha én lennék ilyen helyzetben, próbálnék először úrrá lenni a kétségbeesésemen, aztán nyugodt körülmények között, de őszintén beszélgetni a férjemmel arról, hogy mit érzek, mit szeretnék, mitől félek, meghallgatám az ő elképzeléseit és érveit is. Próbálnék megnyugodni, és nem várnám, hogy 1-2 héten belül mindkettőnk számára elfogadható döntés szülessen, adnék időt neki is arra, hogy átgondolja, mérlegelje a dolgokat, beszélgessünk, és tényleg meg is hallgassuk egymást.

Amit egészen biztosan nem tennék: nem folyamodnék érzelmi zsaroláshoz, vagy olyasfajta érzelmi játszmához, hogy ha X éven belül nem próbálkozunk a babával, akkor elhagyom.

Nem akarnám őt belekényszeríteni úgy a gyermekvállalásba úgy, hogy nem vágyik rá, nem örömmel várja a születendő babát. Nem akarnám ezt miatta sem, magam miatt sem, és a születendő gyerek miatt sem. Előbb fogadnék örökbe gyereket egyedülállóként, mint hogy valakit akarata ellen belekényszerítsek az apa szerepbe.

Ha a férjem kitartana amellett, hogy ő még 5-7 évig biztosan nem akar gyereket, akkor akárhogy fáj is ez nekem, és akármekkora csalódás, megpróbálnám megérteni és elfogadni ezt kritika, vádaskodás és harag nélkül, meghoznám én a döntést, és beadnám a válókeresetet, aztán megpróbálnám mielőbb feldolgozni ezt az egészet lelkileg-érzelmileg, és igyekeznék talpra állni, új életet kezdeni egyedül.

Bíznék abban, hogy találok olyan férfit, akivel nem kell 5-7 évet várnom a családalapításra, vagy ha igen, akkor sem vagyok rosszabb helyzetben, csak legalább nem egy olyan férfival, akiben megrendült a bizalmam.

Ha meg nem, akkor úgy érezném, hogy még mindig jobb egyedül, mint egy olyan házasságban élni, ahol nem fogok tudni nem neheztelni egy életen át a férjemre, ha az ő döntésének a következtében nem lesz soha gyerekem.

Neki is joga van eldönteni, hogy akar-e gyereket, és ha igen, mikor. Igazságtalannak tartanám a magam részéről, hogy ha én elfogadom a "várjunk még legalább 5-7 évet" döntést, aztán pedig ha úgy hozza a sors, hogy az már késő lesz a saját gyerekhez, akkor akarva-akaratlanul úgy élnék le vele akár még X évet, akár egy életet, hogy közben őt okolom, őt hibáztatom ezért, és jó eséllyel soha nem tudnám megbocsátani neki.

Sokan úgy fognák fel a dolgot, ha így alakulna az életük, hogy a férjük miatt nem született gyerekük, és nem a saját felősségüket látnák ebben (legalább részben).

Én meg úgy fognám fel, hogy az én felelősségem abban áll, hogy amikor ő megmásította a korábbi döntését, illetve ígéretét, akkor nekem ennek tudatában volt két lehetőségem, és nem a jó döntést hoztam meg.

Nekem az egyik legrosszabb érzés egyébként az lenne ebben a helyzetben, hogy a történtek után hiába ígérne a férjem kompromisszumos megoldásként mondjuk 2-3 évet, pontosan tudnám, hogy nem vehetem komolyan a szavát, mert egyszer már átvert és cserbenhagyott, akárhogy szépítjük a dolgot.

Hogy tudnám elhinni az újabb ígéretét, hogy tudnék abban bízni, hogy nem gondolja meg magát majd újra, és nem kezdi tologatni a "határidőt", kit tudja, meddig? Nem tudnék szabadulni attól a gondolattól, hogy könnyen lehet, hogy minden vele töltött év kárba veszett idő a reproduktív éveimből, mert újra meggondolhatja magát bármikor, minden különösebb ok nélkül, vagy teljesen kifarolhat ebből az egészből.

Az ismerősöd nincsen könnyű helyzetben. Azt kívánom neki, hogy olyan döntést sikerüljön hoznia, amiről 10-15 év távlatából visszagondolva is úgy gondolja majd, hogy a lehető legjobb volt a számára.