Ott akarom hagyni az iskolát. Mit tegyek?

Lassan 17 éves lány vagyok, 11. osztályba járok. Egyszerűen nem szeretem a vendéglátást, de anya mégis ilyen szakközépiskolába íratott be. Eddig úgy-ahogy szerettem az iskolát, mert volt 1 ember, akivel el tudtam beszélgetni, akivel jól éreztem magam, de már tavaly félévkor átiratkozott egy másik iskolába, és így igazából csak tengődtem, mindig más osztálytársammal beszélgettem pár szót, és ennyi.

Azért utálom leginkább az iskolát, mert sokat piszkálnak és magányosnak érzem magam az iskolában. Reggelente remegni szoktam az idegességtől, mikor iskolába kell menni, mert tudom, hogy megint egész nap egyedül leszek, és megint piszkálni fognak. Visszahúzódóbb, csendesebb lány vagyok alapból is, de mostanában még depressziós is vagyok, mert a szüleim most válnak el, és a párommal is sokat veszekedünk mostanában, 1,5 év után, kb most veszekedtünk először igazán... Azért piszkálnak, mert nincs egy barátom sem, és "de gáz vagyok már", pláne, hogy egész nap "búvalb*szott" vagyok, és emiatt lenéznek engem, hogy milyen egy "gyökér" vagyok, mert nem beszélek sokat, holott semmit sem tudnak rólam, hogy milyen is vagyok valójában, mégis kibeszélnek és bántanak (szavakkal), ami nagyon rosszul tud esni, mert érzékeny típus vagyok. Persze próbáltam csatlakozni másokhoz, beszélgetni másokkal, de megvannak már a "klikkek" az osztályban, mindenkinek van legalább egy ember, akivel egész nap együtt van. Csak én vagyok az, aki magányos, és most már bárkivel próbálok beszélni, kb az van, hogy sokszor levegőnek néznek, vagy kb csak pár mondatot tudok beszélgetni velük, mert utána elvannak foglalva másokkal. Lenéznek engem. Az utóbbi időben annyira depressziós lettem, hogy nem mentem be 1 hétig az iskolába, és még vagdosni is elkezdtem magam. :( Tudom, hogy hülyeség és rossz, amit teszek, de úgy érzem, hogy nem bírom tovább ezt.:(

Egyedül a barátom ért meg igazán, ő ismer engem a legjobban, mindent tud rólam, és mindenben támogat. Ami jól esik, csak hogy 3 hónapja távkapcsolatban vagyunk (csak hétvégente tudunk találkozni, és keveset tudunk írni egymásnak hétköznap, mert ő este dolgozik), ezért is rossz most a helyzet. A barátommal azt találtuk ki megoldásnak, hogy én is odaköltözöm hozzájuk, és ott kezdek egy új iskolát. Ami nagyon jó lenne, mert egy új közegben úgy érzem, hogy feltudnék szabadulni, mert ők nem ítélnének el mások elmondása alapján (mivel senki nem tudna rólam semmit, azaz új lappal kezdhetek) és lehetőségem lenne egy olyan iskolába járni, ahova szeretek is járni, pluszban a környezetváltozás jót tenne most, ezután a depis időszak után.

Anyával is beszéltem erről, de ő nem enged el másik suliba (mivel a barátom Pesten lakik, ami innen kb 110 km-re van), és ő egyáltalán nem veszi komolyan a problémámat, azt mondja, hogy majd csak kibírom. De ő nem tudja, hogy mennyire megvisel engem, arról sem mondtam semmit, hogy minden nap sírok mikor hazaérek, és hogy megvágtam magam párszor, mert tudom, hogy ő is rossz időszakon megy keresztül, nem akarom terhelni.

Most is "lógok" az iskolából, mert egyszerűen már semmi lelkierőm nincs bemenni, a jegyeim nagyon sokat romlottak, olyan sokat hiányoztam is a suliból, hogy nagyon le is vagyok maradva, és emiatt is aggódom...

Nem tudom, hogy mit tegyek, mert én már nem bírok bemenni abba az iskolába, elkap a rosszullét, ha csak a sulira gondolok.

Sajnálom, hogy ilyen sokat írtam, de nem akartam pár mondattal elintézni, hogy ne higgyétek azt, hogy ez csak egy szimpla hiszti vagy iskolaundor, mert nem az. Alap esetben nem kerülném az iskolát, és rendesen tanulnék, de semmi életkedvem nincsen már. Szeretném vinni valamire az életben, leérettségizni, de mivel anyum nem enged át másik suliba, ezért úgy érzem, jobb, ha abbahagyom most ezt a sulit, és később leteszem az érettségit máshol. De nagyon rossz most is, hogy nem mentem be, mert tudom, hogy anya nagyon mérges lesz rám, de a legrosszabb az, hogy nem ért meg engem... :(