Ti hogyan próbáltátok meg feldolgozni egy szerettetek elveszítését avagy annak halálos betegségének hírét?

Ugyanaz, mint az első.

Pia, gyász, megnyugvás.

A halálos betegség hírére inkább utána néztem minden lehető alternatív terápiának, kértem menjen agykontrollra (sajnos nem tudtam rávenni).

1 éven belül halt meg anyu és apu. Anyu hosszú szenvedés után (rák), ott megváltásnak éreztem. Apu viszonylag váratlanul, az sokkal jobban megviselt (talán a hirtelensége miatt). Van férjem gyerekem, muszáj volt továbbmenni. Főleg a gyerekem miatt. De azóta is úgy fogom fel, hogy Ők továbbléptek, és sokszor beszélek hozzájuk, mintha elutaztak volna nagyon hosszú időre és majd mi is oda tartunk később. Nekem így ment. (Nem volt szükségem italra és pszichológusra sem!)

Jaj, nagyon sajnálom! Apukám anyukájának is hasnyálmirigyrákja volt. Az állítólag nagyon alattomos. Hány éves a testvéred? Hogy derült ki, hogy beteg? Te hogy próbálod mindezt feldolgozni?

(Nem kell válaszolnod, ha nem érzed úgy.)

Kedves kérdező: Én nekem 15 éves koromban apukám meghalt sajnos és váratlanul ért a hír engemet sajnos nagyon szomorú lettem e miatt egy pár perc múlva azonnal sírni kezdtem szinte egész nap egyfolytában 1 éven keresztül minden nap sírtam és imádkoztam Istenhez befelé forduló voltam idegileg kikészültem kicsit nem akartam beszélni senkivel találkozni se. Pszichológus sem tetszett csak magamban akartam le rendezni az ügyet és sikerült csak kitartónak kell lenni.

20/f.

Én nagyon kiborultam, de amikor kiderült, próbáltam "nem tudomást venni" arról, hogy apukám végső stádiumos rákos. Hirtelen jött, az első tünetektől kezdve 4 hónap telt el a pontos diagnózisig (köszönjük, magyar egészségügy!!).

Hónapokig abba a hitbe rángattam magam, hogy az én apukám nem halhat meg, meg fog gyógyulni stb. Minden kis pozitív hírre úgy reagáltam, hogy "igen, meg fog gyógyulni, olyan nincs, hogy őt egy ilyen szörnyű betegség vigye el!". Aztán amikor bekerült a kórházba, nagyon megijedtem, de még ott is reménykedtem...

Végül 10 napot volt bent, az utolsó pár napja kegyetlen volt. Neki is, nekünk is. Ott voltunk vele utolsó éjszaka...

Ennek lassan 7 hónapja. Minden nap eszembe jut, sokszor a sírás kerülget, hol csak nevetek a bolondságain. Nem tudom feldolgozni. Mivel nem velünk élt, sokszor úgy érzem, hogy egy csomó mindenből kimaradt az életemből, illetve rengetegből ki fog maradni még.

Halála idején írtam a szakdolgozatomat, másfél hónappal később államvizsgáztam. Nem tudta elolvasni a szakdolgozatomat, nem látott a diplomaosztómon, pedig nagyon várta. Nem fog az oltárhoz kísérni, nem fogja látni az unokáját....

Nekem az segít, hogy gondolatban, vagy a sírjánál beszélek hozzá. Néha, sírok miatta egedül, vagy a páromnak. 54 éves volt, nem akart meghalni. Sokat beszélek róla, de még mindig nagyon fáj... :-(

Kitartást nektek!!

25N