Érthető, hogy miért gondolom soknak apámat? 19/L

Sziasztok!

Anyám elhagyott óvodáskorom vége felé, apám egyedül nevelt fel. 14 éves koromig úgy kényszerültünk, hogy egy szobában és egy kihúzható ágyon osztozzunk, utána elköltöztünk a mostani lakásba, ahol van saját szobám. Ámde, kicsi a lakás, a kutyák miatt az ajtónak mindig nyitva kell lennie, és a szobámtól másfél-két méterre van apám íróasztala, és ő a nappaliban alszik. Sokat dolgozott régen, ahogy most is. Viszont így is...

...tagadhatatlanul lehet azt mondani: egymás seggében voltunk.

Nekem meg már sok, elég volt apámból akkor is, amikor semmit nem csinál. Márpedig, ő ragaszkodik ahhoz, hogy az, hogy engem mindig kritizált, milyen jó lesz nekem a későbbiekben, mert hozzászokok és nem ér meglepetés a nagyvilágban.

Ő viszont, bár nem mondja ki, tudom, hogy ez neki tőrdöfés a szívébe, hogy azt mondtam, a fentieket említve neki, hogy "szeretlek, de már sok", és mint aki besértődik egy időre.

Nincsenek barátaim, akikkel eljárok, tehát itthon vagyok nagyrészt, itthoni hobbijaim vannak. Eljárnék, ha tudnék, de nem vele. Se erdőbe a kutyákkal, se egy másik országba. Nem akarok vele menni. Elegendő az, hogy hazaér a munkából, beszélünk valamennyit, és kész. Szívesen ülök le scrable-özni, ha lenne rá ideje, mert az azért nem igényel nagy beszélgetést és aztán megyünk a dolgunkra, de mást nem nagyon igényelek... legalábbis jelenleg.

Anyám neki még mindig szívszerelme, egy istennő, aki helyére nem tudna más lépni, és nem is akarja. Viszont, úgy gondolom, hogy ő élné az életét, csinálja dolgokat... de igazán csak velem tudna, másik országba menni, ha nyernénk a lottón (kiskorom óta örök téma nála a lottó), aztán kirándulás, étterembe beülni (kiskoromban sokat piszkáltak bent, aztán apám meg a fóbiámat lehülyézte, hogy nem tudok mások előtt enni és próbálta beletömni a számba a lángost, aztán én voltam kioktatva), fesztiválok... stb. Persze, nem mostanában, mert vírus, hanem úgy általánosan.

Nagyon szeretem őt, és tudom, hogy egy nap nem lesz, de ettől nem változik meg az, hogy közel 20 évesen bocsássa meg, nem igényelem igazán a társaságát, pláne, hogy imád kritizálni és soha nem lehetek én az okosabb, amiben ő nem ért egyet, és akkor "felőlem azt csinálsz, amit akarsz".