Egy olyan gyerek, aki később rájön, hogy ő nem kellett senkinek, és fölösleges volt, később mit tud kezdeni az életével?

én valami olyasmira gondolok, hogy nem kell szélmalomharcot vivni folyton azért, hogy az ő elfogadásukat és törődésüket, figyelmüket kicsikarjam. nem kell utánuk futnom mint egy pincsikutya. nem kell állandóan azon erősködni, hogy hogy tudnék nekik megfelelni, hogy észrevegyenek.

apámmal már megszakitottam a kapcsolatot végleg, már csak anyámmal és nővéremmel kell valamit kezdenem, de ők többet érdemelnek annál, hogy teljesen leépitsem őket. csak nehéz ez igy, mert mindig én kerestem őket, de ezentúl nem fogom. ha ők se keresnek, én se fogom őket. csak eddig mindig megelőztem őket, mert nem birtam tovább várni, hogy ne kelljen éreznem azt, hogy nem hiányzok nekik.

egyszerűen ki kell jönnöm ebből a gyerek szerepből, aki sóvárog utánuk, és puncsol nekik mint egy pincsikutya. ha akarnak, majd keresnek ők engem. ha nem vágynak a társaságomra, akkor meg sajnálom.

most emiatt járok terápiára de még csak odaáig jutottam, hogy rájöttem, nekik se voltam fontos soha életemben. csak én annyira elbizonytalandodtam hogy apa elhagyott, hogy nagyon féltem attól, hogy anyának se kellek majd. és azért, hogy inkább megtartsam a kapcsolatot vele mindenképpen, egy gyerek szerepbe bújtam, akinek mindenképpen szüksége van az ő segitségére, akit pátyolgatnia kell. mert ez volt az egyedüli "trükk"amivel a figyelmét ki tudtam csikarni. vagy a kapcsoaltunkat fent tudtam tartani. ez olyan mélyen belém rögződött, hogy azóta felnőttként is ilyen mentalitás van bennem legbelül, hogy majd anya segit nekem. (nem tudtam leválni) de neki én folyton csak egy teher voltam, és ettől nagyon nehezen szabadulok, a gyerekkori "trükköm" nem igazán vált be. kicsiként nem tudtam szerintem jobbat kitalálni, és nem is volt tudatos lépés, hogy mit tegyek azért hogy anyám figyeljen oda rám. szélmalom harcot vivtam. most nem tudom ezzel az egésszel mit csináljak. azt hiszem itt az ideje leválnom róla végre, mert akár mit csinálok, az igazi törődését soha nem fogom kiérdemelni. tehát fölösleges volt öntudatlanul az elesett gyerekét játszanom, ezzel se mentem semmire. csak erre nekem a terapeuta hivta fel a figyelmemet, és nagyon megdöbbentem, hogy tényleg ezt csinálom. csak hirtelen a nagy felismerés után, nem tudom hogy mit csináljak akkor vele.

én is élem az életem, van baráti köröm, vőlegényem (nagyon rendes fiú, aki törődik velem) munkám amit szeretek stb, két harcikutyám, mert az ő szeretetükbe menekülök, házam ami az életem értelme hogy épitem. nem ezzel van gond, hanem az életérzéssel, amivel élnem kell, már lassan beleőrülök, hogy nem tudok szabadulni ettől a rettegéses életérzéstől, hogy legbelül azt érzem értéktelen vagyok, és nem kellettem senkinek.

egyébként engem bipolárnak diagnosztizáltak 3 éve, nálam ez az egész kálvária ebben ütött ki. nem tudtam elfogadni a sorsom, ezért állandóan túlpörgettem magamat. de ezek ilyen érzéketlen üres pörgések. most azért kell járnom terápiára, hogy valahogy feldolgozzam ezt az egészet végre. de eléggé össze vagyok zavarodva a terápia hatására. most szeretnénk babát, és még előtte szeretném ezt az egész történetet lezárni (ha egyáltalán lehetséges, és nem ezzel kell élnem egy örök életre) meg ha egyáltalán ez az egész szar miatt sikerül teherbe esnem. és ez az egész miatt én jó anya leszek-e, vagy tudok-e majd én gondoskodni a saját gyerekemről?