Mit kellene tennem 20 évesként? Valóban egyfolytában itthon kellene lennem?

20 éves vagyok, egy déli városban nőttem fel, a szüleim még itt laknak. Budapesten van az egyetem, ahová járok, tehát iskolaidőben ott vagyok. A szüleimmel sosem volt jó a kapcsolatom, sajnos nem alakult ki anyám és köztem az az ábrándos anya-lánya kapocs, amiben mindent meg lehet beszélni, együtt lehet vásárolni menni és ilyesmi, ezentúl anyám alkoholista, ez szintén nagyon erősen rányomja a bélyegét az egészre, az egész családi helyzetre, sajnos az én jellememre is. Hiába próbálnám másra visszavezetni a helyzetet, az utóbbi időben gyakrabban magamba is néztem, hogy talán ostobaság minden rosszat, elcseszett jelenséget anyám rovására írni, hiába próbálom visszaszorítani az egómat és anyám helyzetével látni a világot, a családot, engem, nem megy... engem rettentően bánt és bántott mindig, hogy iszik, ezen sosem tudtam túltenni magamat. Bizonyos jellemformálódásaim pedig ennek köszönhetőek.

Most nyáron itthon vagyok velük, de egy nagyon bonyolult helyzet miatt a párom nem jön hozzánk (ami egy ittas veszekedésnek köszönhető, ennek során anyám meggondolatlan dolgokat mondott róla, amik eljutottak hozzá, s bár valamilyen szinten igaza volt, ezt az egészet kulturált módon is el lehetett volna intézni, nem úgy, hogy vérig sérti a páromat, engem, voltaképpen mindenkit... sajnos, amikor iszik, előjön egy másik énje... egy idegenné válik). Én pedig a házban ezért kevesebb időt töltök. Igyekszem segíteni nekik az itthoni teendőkben. Szerettem volna elmenni dolgozni, de nyári gyakorlat miatt úgy tűnik, ez nem igazán fog megtörténni, bár még reménykedem benne.

A lényeg az, hogy úgy tűnik, anyám nehezen viseli el, hogy keveset vagyok itthon, mostanában folyton azt szajkózza, hogy többet is itthon lehetnék, meg amíg van itthon szobám, addig lakjak itthon (hát ezt nem teljesen értem, hogyan gondolja, mert nem ez fogja meghatározni, hogy hol lakom). Próbálok is itthon lenni, bár legutóbb is nagyon megbántott, nem igazán volt joga olyanokat mondani, amiket mondott, egyszerűen nincsen kedvem itt lenni... A párom környezete sokkal életvidámabb, sokkal szívesebben látnak ott engem, itthon csak annyi történik, hogy anyám egész nap ül a gép előtt, ha ki is megyek hozzá, néha meg sem hallja, amit mondok neki, egyébként pedig leszarja a fejemet... ha néha beszélgetünk is, az felületes. Szeretem a szüleimet, de én már rájöttem, hogy hatalmas szakadék van köztünk, őket nem tudom, nem is lehet megváltoztatni, most már nem is akarom (régebben nagyon harciaskodtam az ivása ellen, manapság inkább csak elmenekülök), én pedig nem fogok megváltozni. Nemrégen azzal jött nekem, hogy fogadjam el, hogy ő iszik, akkor ő is elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem igazán indokolta ezt meg, hogy milyen is vagyok, és hogy mit kéne elfogadni rajtam... a társadalomban általános tinédzser-jegyek sosem voltak rám jellemzőek a zárkózottságom miatt, nem jártam el bulizni, nem lázadtam, inkább elvoltam magamban. Egy ideje azért jobban nyitok, a párkapcsolatom is segít ebben, de most sem mondhatnám, hogy minden este eljárok inni. Heti egyszer-kétszer, és akkor sem a föld alá, mert nem szeretem elhagyni a tudatomat.

Nem szoktam lopni, hazudni, csalni, próbálok egy stabil értékrendet alakítgatni magamban, nem igazán tudom, mire érthette ezt.

És nem tudom, hogy tényleg én hanyagolom el a családomat, vagy anyám ragaszkodik hozzám ennyire? Van egy 32 éves nővérem, ő Budapesten él, régóta a saját talpára állt, vele egyébként jobb a viszonya az anyámnak. Talán arról van szó, hogy anyám most érzékeli, hogy elrepült felette az idő, és nem akarja, hogy én is kirepüljek. Kamaszkoromban meghajoltam előtte (valójában még az ivása előtt is), de most nem tudom, meddig bírom ezt így, nagyon feszélyez, hogy ennyire le akar fogni.

Az is nagy baja, hogy a barátom nem jön hozzánk, de voltaképpen ő zavarta el innen. És mivel rajta nem kérheti számon, rajtam teszi meg.

Tényleg nem tudom, hogyan működik ez más családoknál... túlzás, hogy sosem vagyok itthon, de amikor itthon is vagyok, ő sem úgy viszonyul hozzám, hogy ezt az időt értékesen eltölthetnénk, beszélgetve mondjuk.

Csak hogy prezentáljam ezt: ha néha érdekeset álmodok, szeretem elmesélni a szeretteimnek, egyszer pontosan ez történt, elkezdtem neki mesélni, de félbeszakított, hogy őt ez nem érdekli. Ez eléggé megragadt bennem, azóta pláne nem szeretek mondani neki bármit is. Szinte mindenre hűvösen reagál, vagy nem is reagál. Nem akarok itthon lenni azért, hogy üljek a szobámban, ebben a besavanyodott légkörű lakásban, mert vele nem tudok beszélgetni, ha közben van egy másik társaság, család, közösség, ahol zajlik az élet és vidámság van (mindazonáltal csak ott tudok a párommal lenni, akit nagyon szeretek).

Bocsánat a szövegem hosszáért, még ez is egy rövid verzió egyébként, ezért kusza lehet, egybesűrítve. Csak igazán nem tudom, mit tegyek, mert már lelkiismeret furdalásom van, ha kilépek a házból.