Ilyen esetben, van jogom haragudni anyámra, családtagokra?

Van egy beteg testvérem (elég súlyos autizmus), 8 év van köztünk, én vagyok az idősebb. Nekem már az ő születése előtt is rengeteg problémám volt, főként a magatartásommal, furcsa gyerek voltam az az igazság. A lényeg, hogy az iskolás éveim sem voltak könnyűek, sőt mi több nagyon megszenvedtem őket. Apám meghalt az ő születése után 2 évvel, így anyámra/mamámra maradtam anno énis, ő is. A probléma ott kezdőtött igazán, hogy ő súlyos autista ugyebár, egy idő után már poklok voltak a mindennapok vele, rengeteget verekedett itthon, szétszedte a lakást, összepisilt mindent, egy szó mint száz olyan volt mint maga a pokol. Nekem persze teljesítenem kelett az iskolában is, voltak nagyon stresszes időszakaim, és én sajnos nem tudtam haza sem "menekülni" úgymond, mert csak a zokogás fogadott, az üvöltő kisgyerek, a felborogatott székek és asztalok. Most már pár éve intézetben él, de az a 9 év engemet szörnyen megviselt úgy érzem, beleőrültem ebbe az egész tébolyba, a zokogásokba, a sikongásokba, ahogy nem tudtam menekülni ebből az egészből. Valahol persze szégyelltem is hogy így élünk, én is úgy akartam élni mint bárki más, gondolok itt első sorban a barátaimra. Mindig feltettem a kérdést, hogy ennyi pokol után miért ver engem/minket még ezzel is az Isten?. A fél gyermekkorom erre ment rá, itthon minden barikádozva volt, nehogy őt baleset érje, ugyanis rengeteg, mindennapos dühkitörése volt, ilyenkor törött zúzott a lakásban. Verekedett is, karmolt harapott. Anyumék sokszor úgy néztek ki mint akik háborúban jártak. Főleg a nyáron a 40 fokos lakásban, ablakok csukva voltam hogy ne hallatszódjon ki ami nálunk van. Még oxigén sem volt.. Na de akkor a kérdésemre hogy rá térjek. Sok téren hoztam csalódást az életedben magamra, és másokra nézve is, mindig azt mondták nekem hogy testvéremnek ehez semmi köze, amúgy is ilyen lennék ha ő nem lenne ilyen, más kamasz fiúról vegyek példát. Ez mindig iszonyúan szíven ütött, hisz más velem korabeli nem így nőtt fel, és nem kelett neki ilyen iszonyú évekig ilyen tébolyt és tragédiát végignézni, én pedig iszonyú évekig éltem ebben az őrületben nagyon fiatalon. Anyukám nem akarta jó ideig intézetbe adni, persze értettem a dolgot, sajnáltam nagyon őket, de magamat is néznem kelett a dolgokban úgy éreztem itt.. Egészséges vagyok, itt vannak a fiatal éveim, de ide vagyok bezárva ebbe az őrületbe, én nem tudok hova menekülni csak az utcára, beleszólásom pedig nem nagyon lehetett a dolgokba, nem vettek túlságosan komolyan, vagy ha komolyan is vettek, nem történt semmi téttleges (jól írom?), csak teltek a hosszú évek és hónapok. Úgy gondolom, anyukámék túl sokat vártak az intézettel, amiért hibáztom valahol őket mélyen. Hisz az öcsém beteg, én viszont "egészséges" vagyok, és rám nem igazán gondolva.. Rá mentek a fiatal éveim erre, végig kelett néznem ahogy a lakás úszik a pisiben, minden elbarikádozva, anyumék összemarva véresre, mindezt nyáron is a 40 fokos lakásban. Én nekem nagyon gyenge idegrendszerem lett, talán előtte is az volt valamennyire, de ezek az évek úgy gondolom tönkretettek, és azt is gondolom hogy a családom megmenthetett volna ha komolyan veszi az iszonyú bánatomat, és hogy engemet mennyire tönkretett, traumatizáltak a mindennapok. Másik részről pedig, egy anyai oldalról őt/őket is megértem, de az ÉN éveimet, a gyermekkoromat sosem kapom már vissza, és mindig velem marad hogy ilyen pokolban kellett felnőnöm.. Mentálisan picit leépültem talán, tele voltam feléjük haraggal a tehetetlenségem miatt. Ti mit gondoltok, jogos a harag a részemről ilyen esetben? Talán van itt szülő, vagy hasonló fiatal akinek beteg testvére van, ők talán jobban áttudják ezt érezni.. :( Ezek a sebek örökre velem maradnak úgy érzem, míg anyumék felnőttként élték át ezt, addig én 11 éves koromtól...