Van itt olyan, akinek szellemi fogyatékos, esetleg mozgáskorlátozott vagy más súlyos betegségben szenvedő testvére van?

Nekem nincs, de a legjobb barátnőmnek nagykorú, skizofrén fia van.

Sokszor azon csodálkozom, hogyan bírja még ki az életet. Rettenetesen nehéz neki.

A szellemi fogyatékos azért nem szenved. Mármint attól semmiképp, hogy fogyatékos. Mozgáskorlátozott persze már más, hiszen ők agyban többre képesek lennének, mint amit megtehetnek, de gyakran a legegyszerűbb közlekedésben is akadályba ütköznek, nem tudják egyedül megoldani, ergó tényleg szenvednek.

Na de nem is ez a kérdés.

Hogy befolyásolja egy testvér életét?

Lehet, hogy egyáltalán nem, lehet, hogy nagyon. Attól függ... Attól, hogy részt akar-e venni abban, hogy a testvérét segítse, vagy nem és elhatárolódik tőle teljesen. Ez pedig leginkább a neveltetésétől függ, hogy a szülei mire nevelték, hogy ő is igenis segítse a testvérét, vagy nem, mert az a szülők dolga.

Merthogy alapvetően nem is a testvér dolga gondoskodni róla, hanem a szülőé. És a szülőnek nagyban befolyásolja természetesen az életét...

Az egészséges testvér meg... Ha rendes szülei vannak, és jól kijön velük, akkor egyértelmű, hogy segíteni fogja a testvérét, és ezáltal befolyásolódik az élete... De nem kötelessége, és ha a szülei vele rosszul bántak, akkor simán dönthet úgy is, hogy kilép a családból, amint nagykorú és hát a testvérével sem törődik...

Ha pedig minden jó és törődik, akkor már az a kérdés, hogy mi a baja a tesójának, mennyire súlyos. Egy szellemi fogyatékosságnak is különböző szintjei vannak, de egy mozgáskorlátozottságnak is... Mindkét csoportban vannak állandó felügyeletet és segítséget igénylők, és olyanok is, akik akár önállóan is tudnak élni...

A fősulin csoporttársamat kivágták vizsgáról, mert azt mondta, hogy fogyatékos. Nincs ilyen, csak fogyatékkal élő.

Egyébként kettő is van a környezetemben, otthon élnek, a szüleik ÓRIÁSI EMBEREK a szememben.

Van, sulyos szellemi es testi fogyatekkal elo. A batyam, 23 eves es kb. egy 1-2 eves gyerek szintjen van. Teljes erteku csaladtagnak tekintjuk, de most mar nehez vele. Apam 52 eves letere alig birja mar berakni a kocsiba , vagy a furdokadba, a nagymamam, meg , mi szinten. Hisz hiaba 39 kg, a befeszitett izmai miatt nehez ot jol felemelni. Ez csak egy ok, a sok kozul.

Valoszinu meg egy par ev es intezetbe adjuk. Rossz, mindenkinek buntudata van a csaladban, de sajnos keptelenek vagyunk.

Szomoru dolog ez.

Mondjuk úgy, elfogadtam a helyzettel járó dolgokat.

Nem mernék gyereket vállalni, mert genetikai jellegű a probléma. Jelenleg amúgy sem tartok ott, hogy szeretnék, de ha ez egyszer megváltozik, akkor biztos tragikusabban látom majd a helyzetet.

Plusz ott lebeg az is, hogy valamennyire képes magáról gondoskodni, de teljesen egyedül nem boldogulna egy lakásban, olyan munkát se igen kap, amiből fenn tudná tartani az életét. És ha úgy alakulna, hogy a szüleim már nem tudnak gondoskodni róla, akkor nekem kell magamra vállalni, és meg kell teremtenem azokat a körülményeket, hogy ez ne okozzon problémát.

Ez így együtt elég problémássá teszi a komolyabb kapcsolatok kialakítását.

Ennek ellenére tényleg nem érzem úgy, hogy bármiben befolyásolna a dolog, perpillanat sok dolgom nincs vele, de tisztában vagyok vele, hogy ez bármikor megváltozhat sajnos. :( Szerintem a tesóknak a legkönnyebb az ilyesmit elfogadni, legalábbis ha nincs nagy korkülönbség. :)