Hogy lehetséges az, hogy amikor meglát az utcán egy fogorvos, nem szökik könny a szemébe, és ajánl fel egy teljeskörű ingyenes kezelést? =)

Természetesen csak laza poénként gondolom a fenti dialógust, de olyan mesébe illő lenne.

Képzeljünk el -egy az élettől meggyötört- 20 éves lányt, aki dacára mindennek mosolyát használja fegyverül minden ellen, s nem is tehet mást, mert a mosoly ő maga. Az élet azonban kibabrált vele, s génállományát úgy alakította, hogy mosolyát extrémen sárga (és rossz minőségű) fogai teszik áldás helyett átokká, ezáltal erőteljes ambivalenciát okozva minden őt megpillantó embernek.

S egy nap, mindennapi teendőit intézve -mint mindig, mosolyogva- jár kel, mikor egy fogorvos megpillantja őt. Ekkor a szakember mélyen megrendül szívében, és némi vacillálás után megszólítja a fiatal hölgyet, és úgy dönt, teljesen ingyen segít nyomorának ezen szegmensén.

(A teljeskörű kezelés után az ifjú amazon ezután már mindenféle gátlás, és takargatás nélkül, önfeledten nevethetne úgy, ahogy mindig is vágyott rá...)

Fairy tale, tudom, de pszichológia azt mondja, mondjuk ki, és jobban fogjuk érezni magunkat.

Köszönöm hogy elolvastátok, és tessék ezt egy könnyed esti monológnak felfogni, mely inkább derűsnek szánatott. :)

Legyen szép napod!