Valaki segítene magyarból fogalmazást írni?

Mit kell pontosan írni? Teljesen kötetlen szöveget?

Szívesen segítek, de Te miért nem tudod megírni?

Hát írtam egyet, lövésem sincs, hogy mennyire felel meg a feltételeknek, a hossznak, a minőségnek és stílusnak, de örülj, hogy próbálok segíteni.

"A minap úgy éreztem, ki kell szabadulnom a város fogságából. Egész nap dolgoztam egy üres, de mégis fojtogató irodában, és másra sem vágytam jobban, minthogy pihenjek egy kicsit nyugodt és békés körülmények között. Így hát készítettem otthon szendvicset, és írtam egy üzenetet a páromnak, hogy távol leszek egy kis időre. Felültem a kerékpáromra, és borzongó belsővel indultam el.

Még a telefonomat is direkt otthon hagytam, nem volt szükségem semmi másra, csak önmagamra, a gondolataimra, távol a város zajától.

Már maga a tekerés is felszabadított. Hiába volt egy nyomasztó és fárasztó nap mögöttem, energiával telve kerekeztem ki az ordító városból.

És most itt vagyok, a réten. Magam vagyok, fekszem a fűben, figyelem az egymást kergető ártalmatlan felhőket, nyugodt vagyok, és alig foglalkoztat valami. Csupán az a fontos, hogy levegőt vegyek, hogy magamba szívjam a napfény illatát, hallgassam, ahogy a madarak csiripelnek itt a fák között.

A lagymatag szél megzörgeti a fák most született lombjait. Némelyik még csak most virágzik, de van, amelyik már régen elvirágzott. Pompázatos illatok kavarognak a levegőben, érzem a közelgő nyarat, a természet csodával határos újjászületését. A kék ég azt a benyomást kelti bennem, mintha enyém volna az egész világ. Mintha soha semmi nem érne véget, mintha én volnék a legerősebb az egész Földön, a világon.

Ott feszül felettem, mint egy vászon, ami arra vár, hogy megalkossák rá hiányzó felét, egy képet. Igen… a felhők olyanok, mint a festékpamacsok, amikből később ki tudja, mi kerekedik… egy arc, egy macska, egy mosoly, egy érzés…

Fekszem a fűben, a hátamon, vizsgálom lassú lélegzetvételeim, lenyugszom. Tekintetem a felettem tornyosuló fákra és az égre mered. Érzek mindent. A körülöttem történő dolgokat, az állatok rezdüléseit, a természetet. Az ember ilyenkor magára ismer. Magára ismer, hiszen ő is a természet szülötte. De ezt lassan elfelejti, azonosul a mesterséges „természettel”, az anyagi világgal, megváltozik, és ellentmond a természet erejének. És veszteni fog, hiszen a természetet semmi sem győzheti le, nem törhetjük be, mint a vadlovat, legfeljebb megalázhatjuk, tönkretehetjük, de el nem pusztíthatjuk.

Sötétedés előtt, miután elfogyasztottam a magammal hozott szendvicset, elindulok haza. És boldog vagyok. Mert ott lehettem, ahonnan származom. Ezt az érzést az sem töri meg, hogy másnap újra munka a zsúfolt betontömbök között."