Májusban halt meg egy barátom. Nemigazán tudom feldolgozni ezt. Ezért írok Neki meg egy nemrégiben meghalt néninek az utcámból. Ez kicsit segít. Orvosaim szerint azonban ez nem jó. Szerintetek is kicsit. öhm. Fura a módszerem?

Én sem gondolom, hogy ez jó dolog.

Az embert érik olyan események, amiken nem lehet változtatni, és mélyen érintik az embert. Két dolgot lehet tenni:

1. Elfogadni és amennyire lehet megérteni a dolgot, elfogadni, hogy ezen nem lehet változtatni, gyász esetén elfogadni, hogy az illető halott, hogy soha többé nem beszélhetsz vele.

2. Elfojtani az egészet, mintha a dolog nem is történt volna meg.

Ez utóbbi kicsit olyan, mintha füstszagot éreznél, és ezért becsuknád az ajtót, és nem vennél tudomást a dologról. Lehet, hogy néhány percig jó megoldás, de a tűz ettől még nem oltódott el, az tovább fog terjedni, és idővel rád ég a ház. Azáltal, hogy írsz a meghalt ismerősöknek úgy csinálsz, mintha ők még továbbra is élnének, mintha fel tudnád velük venni a kapcsolatot, el tudnád nekik mondani azt, amit akarsz. De ez nem történik meg! Oké, hogy tudatosan ezt te is tudod, de valahogy mégis abban az állapotban vagy, hogy tagadod azt, ami megtörtént és visszafordíthatatlan. Ez pedig lehet, hogy segít – mint ahogy egy fájdalomcsillapító is segít a fogfájáson –, de az okot nem szünteti meg. Ezzel csak elodázod, és még nehezebbé teszed azt, hogy szembenézz, elfogadd és megértsd a történteket.

nekem tavaly halt meg nagytatám. Májusban voltam a suli pszichológusnál (nem emiatt) és ő mondta, hogy próbáljam ki azt, hogy amikor egyedül vagyok akkor tegyek ki egy széket valahova a szobába és képzeljem oda nagytatámat. Mondjak el neki mindent amit szeretnék és utána hagyjam elmenni (vagyis mondjam meg neki, hogy mostmár megleszek és nyugodtan elmehet). Lehet megérné, hogy kipróbáld, mondjuk levélben...

Vigasztalódást!