Van rajtam kívül valaki, aki hasonló helyzetben élte/éli mindennapjait? (Family Frost + Tv2 arculat = problémás élet? )

Idióta kérdés, igaz?

Szerintem is. Na, de a lényeg:

Lélektorturista: ennek nevezem magam, amikor beáll a lelki szadista énem. Olyankor teljesen ki tudom készíteni magam, mégpedig az alábbi cselekedetekkel:

- könnyesre hallgatom vagy a Family Frost zenéjét, vagy a Tv2 2010-es arculatjait. (Ne nevess, kérlek :”D)

Egyszerűen képtelen vagyok normálisan reagálni ezekre a zenékre. Valami ijesztőt érzek bennük, amik hatására bekönnyezek, de mellette nagyon is imádom a helyzetet. Ezért tovább és tovább akarom hallgatni őket. Emiatt pedig csak még inkább kikészülök. Egyik énem, a normál szadista egyfolytában hallgattatja a mazochista énemmel, így létrehozva a lélektorturista énemet. Ő az, aki belülről kínozza az idegeimet, s mivel a mazochista énem is ott van, egyszerre fáj és nagyszerű. Bárhol is legyek, ha meghallom a Family Frost zenét, azonnal bekönnyezek. Mintha megijednék valamitől. Ez van az arculatokkal is. Kicsi gyerekkoromtól serdülőn át, egészen mai napjaimig is kísértenek azok a hangok. Sokszor, mikor együtt néztük a Tv2-t, gyakran ki kellett menjek a szobából, hogy ne lássanak sírni. Vagy olyankor befogtam a fülem, és valami más hangot képzeltem oda. De ez a módszer korántsem volt sikert hozó. Ekkor még kicsi voltam, kb. 5-6 vagy 7 éves. Viszont már akkor is bennem volt az az énem, ami napjaim egyik legmorbidabb személyisége. Már kisgyerek lelkemben is ott kuporgott a gondolat, hogy márpedig nekem muszáj még egyszer hallanom ezeket a zenéket, másképp egész nap ez fog menni a fejemben, míg az az énem, amely ezt kívánja, meg nem nyugszik. A szüleim, nevelőapám, testvéreim semmit sem tudnak erről. Egyszer, még, mikor 14 éves voltam, a kishúgomnak talán elárultam magam.

Egy nyári délutánon én éppen számítógépeztem, a húgom pedig mellettem játszott a játékaival. Aztán hirtelen a távolból meghallottam a Family-s zenét. *már ettől bekönnyeztem, ahogy ezt a mondatot leírtam* A könnyeim azonnal előjöttek, főleg, hogy amit távolabbról hallok, azokra borzasztó érzékeny vagyok. Majd egyre többször és többször kezdtem hallani, hol közelebbről, hol távolabbról, ami szintén parázs volt a tűzre. Elkezdtem itt-ott rángatózni, mintha épp keresztülmenne rajtam egy „gyenge” 220W. Ekkor húgom megkérdezte, mi bajom, mire én abbahagytam azokat a szerencsétlen mozdulatokat. „Nincsen semmi, csak tudod, nekem (itt igazából a nevemet mondtam, mintha harmadik személyben beszélnék) ez a zene egy kicsit rossz.”-mondtam neki, hangomon pedig tökéletesen hallatszott, hogy mindjárt elbőgöm magam. Tudtam, hogy nem érti, de nem akartam részletezni neki. De ő kíváncsi volt.

Kérdezgetett, hogy milyen zene, elmondtam. Kérdezgette, miért félek tőle, mire én azt is elmondtam. Utána pontosan az utcánkban *extra könnyek* megszólalt a zene, én pedig azt hittem, ott kapok szívinfarktust. Egy gyors mozdulattal felálltam a székről, és könnyekkel teli szemekkel, rángatózó fejjel és karokkal (amikkel a fejemet fogtam) berontottam a szobámba, tettem kb. két és fél kört, majd ahogy a szoba sötétebbik felénél megálltam, újra megszólalt. Már a becsukott szemeimet és az arcomat kaparásztam, akár egy elmebeteg. Mint valami cukorba dobott hangya, össze vissza járkáltam a szobában. Csukott szemeim miatt nem láttam az ajtót. Nekimentem. Hugi megint megkérdezte, mi bajom, mire nem mondtam semmit, csak fogtam a homlokom, a fájdalmat kapott pontján. Ugyanis az ajtó szélének mentem neki, később csodaszép lilás - vörös foltot hagyott. Visszaültem a forgószékbe és megnyugtattam hugit, hogy nincs semmi baj, csak ez a Family-s zene rossz a füleimnek, ezért viselkedtem így. Hogy miért rossz...erre nem tudtam értelmes választ adni. Annyit mondtam, hogy nem tudom. Ahogy távolodott a Family-s kocsi, úgy kezdtem én is megnyugodni, de amíg hallottam, tiszta könny volt a szemem és úgy éreztem, szétdurran az agyam. Egyszerre kap el ilyenkor a félelem, az ijedtség és a vágy, hogy „még egyszer”. Ez a történet nagyjából ennyi.

Egyszer, mikor olyan 9-10 éves lehettem, megláttam az ablakomból (ma már volt szobám ablakából) a kocsit elhaladni a távoli földúton. (Emeletes ház) Na, már az elég volt ahhoz, hogy a könnycsatornáim megteljenek.

Vagy egy másik eset, amikor még régen, már nem emlékszem, hány éves lehettem, de kicsi voltam – mamáméknál voltam, bent a házban. Egyszer csak tatám jött be az udvarról, hogy menjünk, vegyünk fagyit. Természetesen nagyon megörültem, így azonnal kirohantam az utcára, de a kinti ajtónál megtorpantam. Na, akkor láttam meg közelről a Family-s kocsit. A szituáció pedig már ment magától. Mama épp jött kifele, én pedig visszarohantam a kisszobába és beborultam az ágyra. Mama utánam kiáltott, hogy nem kérek fagyit?, mire én bentről azt kiáltottam vissza, hogy nem megyek ki, majd itt bent megeszem. Vagy valami ilyesmit mondhattam. A könnyek ismét magukkal borítottak, és, ahogy elment az a csúnya kocsi (nem trágárkodhatok :|), egyfolytában zenélt. Aztán, ahogy végérvényesen távozott, már nem hallottam. Addig nem mentem ki a kisszobából, míg teljesen meg nem szűnt nekem. Igazán jó érzés volt akkor a civakodó kakasokat hallgatni, addig sem hallottam azt a szörnyű zenét. Utána kimentem fagyizni.

A Tv2 arculatoktól jobban kiráz a hideg, azokon sokszor tovább sírtam, könnyeztem. (De sokszor használom ezt a szót...) Fogalmam sincs, miért törnek ki belőlem ezek az érzések, de egy biztos: minél jobban kikészítenek, annál inkább vágytam/vágyok arra, hogy újra hallhassam, mert mint már említettem: lelki szadista vagyok. A saját lelkem szadistája és mazochistája. És ez annyira rossz érzés!

S az a legínycsiklandóbb, hogy Youtube-on megvan mind2...

16/L