Bányászok bányászok gyerekei, unokái! Tudtok nekem mesélni?

Apukamnak tonkre mentek a terdei.

Emlekszem mindig a koszos salapetajara :)

Egyszer levitt engem es a tesom a banyaba,hogy korbenezzunk.

Miota bezart itt videken a banya,mert elfogyott a szen...elszegenyedtek az emberek.

Édesapám bányász volt 14 éves korától kezdve, és onnan is ment nyugdíjba. A mi vidékünkön, ahol a férfiak zöme a bányában dolgozott, őket ott nagyon nagy becsben tartották, messzemenőkig elismerték őket. Apám rengeteget mesélt a munkájáról, a föld alatt töltött időkről. Aknavájár volt. A munkájához tartozott a beszálló akna és a kasos szállító akna karbantartása, felülvizsgálata is. Erre a munkára volt egy nagyon megbízható társa, aki egy alkalommal megbetegedett. Ekkor apám másik társat kellett, kérjen maga mellé. Benne is megbízott, azonban ő még kissé tapasztalatlan volt e téren. Apám mondta neki, hogy minden tevékenységet csak úgy csinálhat és akkor, ahogy és amikor ő mondja neki. Ő azonban ezt a munkát akkor kihívásnak vette, és talán, hogy megmutassa, hogy mire képes, apám nem minden utasítását tartotta be. Nevezzük Sándornak. Aznap, Sándorral a beszálló akna állapotát kellett felülvizsgálniuk. Sándor nagyon ügyes volt, de egy műveletnél ki akart lépni egy valamiféle peremre. Apám mondta neki, hogy várjon, mert biztosító kötél nélkül oda nem szabad kilépni. Sándor nem hallgatott apámra, kilépett a peremre, ott megcsúszott. Apám rohant oda, de már csak az egyik kezét érte el. Amíg bírta, addig tartotta, de kicsúszott a kezéből és Sándor lezuhant a mélybe. Szörnyethalt. Falunkbeli volt. Iszonyú vizsgálat folyt utána, hogy mi és hogyan történt, apámat kissé meg is hurcolták ezért. Ezt a történést soha életében nem tudta elfelejteni és képtelen volt feldolgozni.

Egy másik alkalommal bányaomlás történt, apám huszadmagával a föld alatt ragadt. Azt mesélte mindig, hogy azt az érzést nem tudja elképzelni az, aki ilyet még nem élt át. Várták a segítséget, kopogtattak minden irányba, majd amikor már szinte elveszítették utolsó reményüket is, akkor megfogták egymás kezét és a Miatyánkot imádkozták. De hála az égnek, megtalálták és kimentették őket.

De volt más oldala is a bányászlétnek. Legtöbbnyire szalonnát, kenyeret és hagymát vittek magukkal a schiebung-ra (műszak), lévén svábok lakta vidék. Volt egy bányásztársuk, aki hétfőnként mindig vagy rántott csirkét, vagy sült kacsacombot hozott magával. Úgy nevezte, hogy "szárnyashús". Apám egy alkalommal mondta a többieknek, hogy tréfálják meg ezt a társukat. A bányában mindig vannak odalenn madarak, leginkább verebek. (Az ok tudvalevő, jelzik a metángáz jelenlétét.) Hétfő lévén, megfogtak odalenn egy verebet, és ama bizonyos társuknak a rántott csirkéjét kivették a csomagolásból, helyette becsomagolták a verebet. Ebédhez ültek, és kérdezték a társukat, hogy te Fránci, mit hoztál ma ebédre? - Hát szárnyashúst! - válaszolt Fránci. - Persze, mindig csak szárnyashús, mi? Na mutasd meg! - mondták apámék. Ő meg nagy büszkén bontogatta a becsomagolt ebédjét, hát ahogy kibontotta, a veréb elrepült. Apámék betegre nevették magukat, hogy ez aztán valóban szárnyas hús volt, mert még el is repült.

Olyan nap nem múlt el, hogy apám egy kis darab kenyeret ne hozott volna haza a zsebében a sajátjából, nekünk gyerekeknek. Azt mondta mindig, ez madárlátta kenyér. Attól finomabb falat nem létezett, és azóta sem létezik.

Hát mi is az a madárlátta?

Amit apám a saját szájától vont meg, csak azért, hogy haza hozhassa nekünk, mint ajándékot (más ajándék nem lévén). Meg egyébként is sok madár láthatta lent a bányában is, meg hazafelé útközben is, mivel sokszor gyalogosan jött haza a bányából, (kb. 4 km-re laktunk) mert nem mindig várta meg a bányászjáratot, esetleg már lekéste. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy édesanyám eleve annyival több kenyeret csomagolt neki, hogy abból nekünk vissza tudjon hozni. Ezt mi egyfajta ajándéknak vettük, pláne, hogy édesapánk hozta a bányából. A bányából, ami akkor a biztos megélhetést jelentette. Az én gyermekkoromban ha valaki a bányában dolgozhatott, az státusz-szimbólumnak minősült.

Nagyon-nagyon tisztelték, szerették egymást a bányászok. Mindenben összetartottak, segítettek egymásnak, legyen az házépítés, vagy búzaaratás.

Sokat jártak össze, hol az egyik házhoz, hol a másikhoz. Igen szoros kapcsolatot tartottak egymással. Szinte nem múlt el olyan nap, amikor este (ha csak nem éjszakás műszakban dolgozott) ne kopogtatott volna valamelyik bányásztársa az ajtónkon. Akkor órák hosszat beszélgettek, megtárgyalták a történteket, vagy csak magát az életet.

Ha falubeli mulatság volt, ott a bányászok vitték a "prímet". Nagyon tudtak mulatni, gyönyörűen énekeltek, táncolni kevésbé szerettek. Ez lehetett a fáradtságtól, vagy egy kissé az elnehezültségből eredt.

Rengetegszer elmesélte, hogy egy műszak alatt hány csillét kellett megrakni szívlapáttal. Egy szívlapátra nem tudom hány kiló szén fért rá, de iszonyú nagy lapát volt.

Munkába mindig gumicsizmában ment, a csizmába négy-öt kapcarongy volt rátekerve a lábára. Zokni nem volt.

Ha egy bányásztársuk meghalt, azt külön tragédiaként élték meg, mindenki elment a temetésre, aki csak mozgott. A sírnál a temetés végén elénekelték a "Bányászhimnuszt", és társuk halálát mindannyian egyéni veszteségként élték meg.

Egyelőre ennyi, majd még lehet írok, csak ma kevés időm volt erre.