A gyakori kérdések szabályzata miért ilyen szigorú?

save place helyesen: safe space

szívesen, máskor is

Valahogy kicsit emberibb, hogy ha fellépsz az oldalra, akkor nem az anyázás, a különféle közösülések és testnedvek, mint kötőszavak ismétlése ömlene az oldalból. A magyar nyelv elég sokszínű és elég változatosan tud káromkodni - ettől függetlenül egy értelmes ember ezek nélkül is képes kifejeznie magát. Ez csak egy sima kérdés-válasz oldal, nincs is igazán helye a személyeskedésnek, indulatoknak.

Bár van olyan helyzet ami megkívánja és belefér a hangulat ilyen módú megjelenítése, de az öncélú káromkodás nem ez a kategória - és ezeket moderálják.

A káromkodásnak megvan a maga nagyon is fontos szerepe a nyelvben. A káromkodásban használt szavak, kifejezések tabunak számítanak. És pont ez az igazi lényegük. Mert mikor az embert olyan erős érzelmek öntik el, amiket nem képes kontrollálni, akkor az ember káromkodni kezd, de rögtön egy nagyon erős gátlás lép fel, az ember az érzelmei helyett arra kezd figyelni, hogy hoppá, itt valami nagy baj van, olyan dolgot mondott, amit nem lenne szabad. Közben az erős érzelmei háttérbe szorulnak, így az ember racionális énje képes átvenni újra az irányítást, újra képessé válik kontrollálni az érzelmeit.

A káromkodást nem tartjuk jónak. A legtöbben pusztán tanult, vagy ösztönös módon, pedig van a dolog mögött egy jó érthető, egyszerű, racionális indok. Aki poénként, vagy kötőszóként használja a káromkodást, annál ez a tabu jelleg elveszik, a káromkodás számára nem tabu, hanem megszokott dologgá válik, így nem lesz elegendő eszköz az érzelmek feletti kontroll átvételére, így hát más tabukat kell áthágni az érzelmek feletti kontroll visszaszerzéséhez, mondjuk jobb esetben az illető felrúg egy kukát, rosszabb esetben egy kisnyugdíjast. Mindenesetre megfigyelhető, hogy aki rendszeresen különösebb ok nélkül káromkodik, az rendszerint sokkal ingerlékenyebbé válik, nehezebben tudja kontrollálni a saját érzelmeit, és rendszerint agresszívebb is lesz. A környezete meg a lehető legritkább esetben fogadja ezt kitörő örömmel.

Tehát ha ráütsz a kezedre egy kalapáccsal, akkor teljesen helyénvaló a káromkodás. Adott esetben akkor is, ha egy olyan szöveget – kommentet, postot, választ, bejegyzést, hírt – olvasol, ami heves érzelmeket kelt benned. De ilyenkor káromkodd ki magad, viszont addig vedd le a kezed a billentyűzetről. Akkor kezdj el írni, ha sikerült visszaszerezned az érzelmeid felett az irányítást, és képes vagy higgadtan, de legalábbis az udvariasság és az illem szabályait alapvető szinten megtartva kommunikálni.

De számomra meglehetősen sajátos és sajnálatos, hogy ezt el kell magyarázni. Az emberek túlnyomó többsége jelentős figyelmet fordít külsőségekre. Időt, energiát pazarolnak arra, hogy tisztán, ápoltan menjenek emberek közé, hogy a ruhájuk kinézzen valahogy, ne legyen se szakadt, se koszos, se gyűrött, hogy a felvett ruhák színben és stílusban harmonizáljanak egymással, hogy megfésülködjenek és ne kócosan menjenek ki akár a boltba is. Az emberek más téren is kényesen figyelnek külsőségekre, hogy milyen autójuk legyen, hogyan nézzen ki az az autó, mit reprezentáljon, hogyan nézzen ki a házuk kívülről, vagy – főleg ha éppen vendéget várnak – belülről, milyen telefonjuk legyen stb… Igényesek vagyunk, és ez alapvetően nem baj, sőt. A baj az, hogy valahogy az emberek többsége koránt sem ennyire igényes – sőt kimondottan, vállaltan, sőt majdnem büszkén hirdeti is önnön igénytelenségét –, mikor mások előtt kell megnyilvánulni, cseppet sem igényesek arra, hogy milyen gondolatokat, véleményeket fogalmaznak meg, hogy hogyan válogatják meg ennek a megfogalmazásához a szavaikat és a stílust, illetve mennyire érthető, a helyesírás szabályoknak megfelelő módon kommunikáljanak írásban. Ha az emberek pontosan annyira lennének igényesek külsőségeikben, mint amennyire igényesen kommunikálnak írásban – vagy néha szóban is –, akkor attól tartok, tele lenne az utca büdös, koszos, ápolatlan, kócos, szakadt és mocskos ruhájú emberekkel.

Egy magát kicsit is kulturáltnak tartó ember többre tartja magát annál, hogy bizonyos szint alá süllyedjen az írásbeli megnyilvánulásaiban. Akkor is, ha a diskurzus anonim módon zajlik, a partner nem tudja, kivel beszélget, és várhatóan nincs a dolognak különösebben negatív következménye, nemes egyszerűséggel azért, mert az ember nem tartja saját magához méltónak bizonyos hangnem megengedését. A – fogalmazzunk úgy – kulturálatlan emberekre meg – ha már nincsenek ilyen belső szabályaik, önmagukkal szemben támasztott elvárásaik, amikhez tartani is tudnák magukat – külső szabályok vonatkoznak, nekik meg tilos az ilyen stílusú megnyilvánulás.

~ ~ ~

A káromkodás nem vicces. Legalábbis egy bizonyos mentális szint, mondjuk egy bizonyos élekor elérése után a legritkább esetben van a káromkodásnak önmaga jogán poénfaktora. Ha meg más okán vicces a mondandó, azt meg lehet fogalmazni káromkodás nélkül is. Ha a káromkodás mégis lényeges faktora a humornak, akkor a legtöbbször pont annak az érzékeltetésére szolgál, hogy más szájba adva megmutassa, hogy az illető mennyire kulturálatlan módon nyilvánult meg. De legtöbbször a káromkodás nem is ilyen kontextusban fordul elő, hanem kimondottan sértő, bántó szándékkal, aminek semmi köze semmiféle humorérzékhez, sőt… Ez egyrészt üzletpolitikai szempontból se előnyös. Az oldal célja, hogy elégedett felhasználók látogassák az oldalt, akik később örömmel térnek vissza, és ne pártoljanak el az oldaltól más felhasználók alpári, vagy kimondottan ellenséges fellépése miatt.

Másrészről a dolognak van jogi oldala is. Ha egy oldal nem biztosít moderálást, nem alkalmazza azt a szemléletet, hogy minden addig a pontig szabad, amíg nem sérti mások szabadságát, nem kényszerít ki minimális udvariasságot, illemet, akkor egy-egy elfajult eset jogi útra terelésével a honlap üzemeltetőjének is lehet jogi felelőssége abban, ha teret biztosít mondjuk becsületsértő, vagy rosszabb esetben kimondottan gyűlöletbeszédnek számító, valamilyen embercsoport ellen uszító megnyilvánulásoknak.

~ ~ ~

Gyerekként nem mondta senki, mégis érezte az ember, hogy nem kellene tippeket tenni a tanár úr édesanyjának vélt ősi foglalkozására, vagy a tanárnő különböző testnyílásait ilyen-olyan kapcsolatban említeni mindenféle objektumokkal. Felnőttként is érzi az ember – pedig ezt sem mondja el senki –, hogy a munkája során nem lenne célszerű bizonyos szexuális orientációt, mentális képességeket, vagy etnikai hovatartozást kifejező jelzőkkel illetni a tárgyalásban részvevő másik cég küldöttjét vagy vezetőjét. Ne kelljen már akkor megmagyarázni, hogy miért problémás egy bizonyos hangvételű, stílusú kommunikáció úgy általánosságban is.