Ez csak ilyen fiatalkori hülyeség, ami majd később elmúlik?

Alapvetően egy sokszor pesszimista típus vagyok, sok dologban képes vagyok meglátni a rosszat, és mindent túlgondolni, mindig a lehető legrosszabbra gondolni és azon agyalni.

Alapjában egy szerencsésnek mondható életem van, viszont vannak apró, egymástól független rossz dolgok, amik összeadódva azt az érzést keltik néha, hogy nincs értelme az életemnek. Nagyon erős a humorérzékem, vagyis képes vagyok a leggyengébb vicceken is sírva nevetni.

Viszont sokszor van olyan, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb embere vagyok, aztán történik valami. Ekkor azt kívánom, bárcsak már holnap reggel ne ébrednék fel (sokszor eszembe jut az öngyilkosság mint olyan, de tudom magamról, hogy szerencsére erre sose lennék képes). Aztán másnap történik valami apró jó dolog, ami miatt megint a világ legboldogabb embere leszek, aztán egy apró hülyeségen fennakadok, és kezdődik az egész elölről.

Ja, és sokszor érzem azt, hogy nem találom a helyem a világban, akár az osztályközösségem, akár a hétköznapok.

Sokszor agyalok azon is, hogy ilyen hozzáállással nem lehetne normális életem a későbbiekben.

Emellett az utóbbi időkben egyre erősödött bennem az az érzés, hogy milyen jó lenne, ha lenne barátnőm. Akárhányszor látok egy korombeli szerelmes párt, elfog egy rossz érzés, hogy nekem nincs úgymond még senkim. Viszont tudom, hogy a lányok többsége nem igazán akarna szóba állni egy ilyen stílusú emberrel, mint én. Persze sokszor nem látszik rajtam, ha épp szar kedvem van, de hosszú távon nem igazán tudnám titkolni. Vagy mondjuk ha lenne barátnőm, akkor vele esetleg meg tudnám beszélni az ilyeneket. Viszont ez az egész barátnő dolog annyira távol áll tőlem. Persze szeretném, de nagyon távolinak érzem.

Ez csak ilyen fiatalkori hülyeség, ami majd idővel elmúlik? Vagy nekem kell tennem azért, hogy ebben megváltozzak?

16/F