Hogy kezeljem ezeket az eseteket? Esetleg szakember tudna ilyenben segíteni?

26 éves férfi vagyok, gyerekkoromban szegények voltunk, mert apám elitta a pénzt, anyukám pedig rákos volt,és hiába tett meg mindent értem, kevés volt.

Sok más mellett, a leginkább az viselt meg,hogy sosem voltak normális ruháim, és emiatt nagyon sokat csúfoltak az iskolában.

Volt egyszer egy nagyon jó pulóverem, amit ötödikben szó szerint leszaggattak rólam az osztálytársaim, mert "én nem hordhatok olyat". (akkoriban divat volt, és túl jó volt nekem)

Anyukám vette, és nagyon szégyelltem magam,hogy az első nap után úgy mentem haza.

Azt mondtam neki,hogy én szakítottam szét, véletlenül.Nem hitte el, de nem mondtam el neki.

Megvarrta, és persze látszottak a varrásnyomok.Utána hordtam, de legalább már tudtak vele csúfolni, hogy össze van varrva.

De igazából mindegy volt,hogy mit vettem fel, együtt éltem a csúfolódással.

15 évesen elmentem bokszolni, mert egy hónapot kitudtam fizet, aztán az edző tehetségesnek tartott, így évekig ingyen járhattam.

Ezzel erősebbé váltam, és önbizalmam is lett.

Ahogy elkezdtem dolgozni már volt pénzem ruhákra, és sajnos a mai napig is meghatározza a ruhaválasztásaim,hogy mi az amibe nem tudnak beleszólni mások.Persze már nincs aki megszóljon.Nem merek "extrémebb" ruhadarabokat viselni, de végre van egy jó,de visszafogott stílusom.

Alapvetően érzékeny ember vagyok, és könnyen magamra veszek mindent, de különösen ha a ruhámmal történik valami.

Büszke vagyok az önkontrollomra, mert nagyon magas a tűréshatárom, ezért is tudtam évekig együtt élni a csúfolódásokkal gyerekként.

Azonban ha a ruhámmal történik valami akkor teljesen elveszítem ezt a kontrollt.

Például egy szórakozóhelyen a barátaimmal voltam, belém kötött egy srác, és adott is egy pofont.A barátaim gyorsan visszafogtak, de igazából hagytam is, mert nem akartam balhézni.Úgy tettem mintha csak azért hagynám ezt a pofont, mert visszafognak, de közben legbelül nem akartam viszonozni.

Aztán az engem visszatartó barátaim gyűrűjén átnyúlva még egy pofont akart adni ez a srác, de kihajoltam, viszont elkapta a pólómat, és egy az egyben letépte rólam.

Erre olyan ideges lettem, hogy nem emlékszem az esetre, mert szó szerint annyira elborult az agyam.

Rögtön áttudtam törni a barátaim gyűrűjét, és végeredményben eltörtem a srác orrát, elrepedt az egyik bordája, és a kezem is tiszta vér volt, úgy ütöttem.

Amit nem elmondások alapján tudom, az az,hogy az egyik ütés után jöttem rá,hogy ezt nem kéne, és akkor hagytam abba.A srác meg már az első ütésem után támadásképtelen volt, mert elesett.

Utólag nagyon szégyelltem magam, hogy ezt tettem, de tényleg nem tudtam uralkodni magamon.Felidézte a régi emlékeket, tönkretette a ruhámat.

Ez volt a legszélsőségesebb eset, de bármikor kiakadok ha rálépnek a cipőmre, esetleg ha a földre esik a levetett pulóverem, netán meg is tapossák, és nem teszi fel senki, hanem hagyják hogy ott legyen amíg észre nem veszem.

Ilyenkor is magamból kikelve ordibálok, és ha nem reagálnak rá, nem kér valaki bocsánatot akkor egy tárgyba ütök bele akkorát amekkorát csak tudok.Aztán utólag mindig szégyellem magam.

Mert így egy idegbeteg hülyének tűnök, miközben olyan dolgokat meg eltűrök amit más nem tűrne.

De az élet minden területén végtelen türelmem van, amivel gyakran visszaélnek, és mégsem bánom.

Ezek a kiakadások miatt folytonos szégyenérzetem van, minden eddigi esetért hülyének érzem magam, de amikor megtörténik egyszerűen ez jön ki belőlem.

A szűkebb baráti körömön észrevettem,hogy extra módon figyelnek arra,hogy a ruházatomnak ne legyen baja, és ha van akkor az éppen aktuális barátnőm is ügyel ezekre.

De ha én magam teszek kárt egy ruhadarabomban, akkor az simán megpecsételi a napomat, onnantól kezdve nehezen lesz jókedvem, mert úgy érzem,hogyha valami nem tökéletes egy ruhámon akkor az nagy támadási felület amíg abban vagyok.

Persze jól tudom,hogy mindez miből fakad, és ezen nem tudok túllépni.

Anyukám meghalt amikor 16 éves voltam, és úgy éreztem,hogy amikor megszóltak a ruházatom miatt akkor azzal őt is megsértették, én pedig mindig hagytam magam,ezzel őt is.

Hiába vagyok érzékeny lelkű, kevés dolog tud meghatni, úgy hogy sírjak vagy ahhoz közeli állapotba kerüljek, de amikor felidéződnek bennem ezek az általános iskolai emlékek, akkor még a mai napig is szinte sírni tudnék.

A széttépett pulóverem a mai napig megvan a szekrényben.

Soha senkinek nem meséltem még el,hogy miért vagyok ennyire érzékeny a ruháim esztétikai állapotára.