Miért van az hogy egy személynek a jelenlétét nem bírja valaki elviselni, amikor régen nagyon jó barátok voltak?

Megvàltozott.

Én kb ezt éreztem amikor a gyerekkori bnöim olyan r.bancok lettek hogy a pàromra folyt a nyàluk es dobàltàk magukat elötte.

Es most itt nem a feltékenysègröl irok, hanem mintha ugy "romlottak" lennének màr.

Mig màs nök viszont képesek normàlisan csak àllni és beszélgetni a pàrommal. Ök nem.

Szovak hiába nöttünk fel màr nagyon nem ugyanaz. Ignorálom öket.

X év házasság után is előfordul az ilyesmi.

Saját esetből kiindulva: én középsuliban nagyon jóban voltam az egyik osztálytársammal, sőt, egész nap együtt lógtunk, mással nem nagyon társalogtam.

Aztán ahogy elballagtunk, még utána tartottuk néha-néha a kapcsolatot, volt, hogy elmentem hozzá, ha épp arra volt dolgom, de ez egyre kevesebb lett, és manapság már szinte egyáltalán nem is beszélünk, csak alkalmanként küldünk valami vicceset a másiknak. Ez részemről annak tudható be, hogy ahhoz képest, akit én középiskolában megismertem, olyan módon változott a személyisége, ami számomra már nem szimpatikus. Mivel ő sem igényli az én társaságomat, feltételezem, hogy ez fordítva is igaz, vagy szimplán az, hogy nem kerestem a társaságát, és ez kölcsönösen így alakult, de ilyesmi dolgok állhatnak a háttérben.

Vagy az egyik ember változik, vagy a másik, vagy mindkettő. Ha már nem látod a másik személyben azt, ami miatt megkedvelted, onnantól nem lesz úgymond 'érdeked' vele lenni.

Például ha fiatalabb korodban zárkózott típus voltál, akkor hasonló, zárkózott ember társaságát kerested (ha kerested), viszont ha ez változott, és ahogy idősödtél, egyre nyitottabb lettél, ő viszont továbbra is zárkózott maradt, már nem fog olyan mértékben érdekelni, mint akkor, sőt, lehet, hogy idegesíteni is fog a jelenléte annak ellenére, hogy korábban te is olyan voltál.