Egy ilyen hülyeségen nem tudom túltenni magam felnőtt létemre sem?
Általános suliban az alsós osztályfőnököm valamiért kinézett magának, igazából a mai napig sem értem, hogy miért. Csendes, szerény, kitűnő tanuló gyerek voltam, szóval nem sok vizet zavartam, de valamiért valami olyan negyedik osztály felé bekattant a nőnél és elkezdett szívatni (pl direkt nem szólított fel, ha jelentkeztem, megszégyenített az osztály előtt, ha mondani akartam neki valamit, akkor úgy csinált, mintha nem hallaná). Egyértelműen valami személyes baja volt velem, mert mással normálisan viselkedett (vagy egyáltalán nem is foglalkozott pl azokkal a gyerekekkel, akik szétszedték az iskolát), csak velem csinálta ezt. Én valahogy elfogadtam, hogy biztos utál, de belül eléggé szorongtam miatta.
Aztán negyedik osztályban valami buszos kirándulásra mentünk és hazafelé valamiért úgy kellett ülni a buszon, hogy három gyerek ült két széken, pedig voltak üres ülések is. Nekem kellett középen ülni és baromi szűk és kényelmetlen volt a hely, a tanárnő pedig látta, hogy fészkelődök, úgyhogy odajött és gúnyosan megkérdezte, hogy "na kényelmes?". Megkérdeztem tőle teljesen normális, udvarias stílusban, hogy nem ülhetnék-e az egyik üres helyre, mert nagyon kényelmetlen középen, két gyerek közt ülni és erre a nő teljesen kikelt magából, elkezdett üvöltözni, hogy mi a fszt képzelek magamról, nehogy már én mondjam meg neki, hogy hol szeretnék ülni, a többire már hál istennek nem emlékszem. (Itt hozzá kell tenni, hogy ezelőtt soha az életben nem volt példa arra, hogy bárki ilyen stílusban beszéljen velem, mert egyrészt nem csináltam olyasmit, ami miatt valaha is le kellett volna szidni, másrészt a szüleimtől is a tetteimmel arányos mértékben kaptam szidást, ami sosem érte el ezt a mértéket). Erre én elkezdtem kontrollálhatatlanul zokogni, talán sokkot kaptam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni, nem bírtam normálisan levegőt venni, a többi jelenlévő tanár annyira megijedt, hogy odaültettek maguk mellé. Mire hazaértünk, már abbahagytam, de nem tudtam "normális" lenni otthon sem. Képtelen voltam beszélgetni a szüleimmel, csak elvonultam és próbáltam nem sírni. Amikor feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben és megkérdezték, hogy mi a baj, akkor megint kitört belőlem a sírás és könyörögtem nekik, hogy ne kelljen többet iskolába mennem.
Aztán valahogy megnyugtattak, a következő nap bementem az iskolába, de nagyon kerültem a tanárnőt, mert szó szerint rettegtem tőle. Aztán valahogy megtalálta a pillanatot, amikor épp egyedül voltam, odajött hozzám és mosolyogva megkérdezte, hogy "na, elmondtad a szüleidnek, hogy milyen szemét voltam veled?". Erre megint elkezdtem zokogni, egy másik tanár nyugtatott meg.
Már 22 vagyok, de egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni ezt az "incidenst", pedig így utólag annyira nem tűnik nagy dolognak, egy tipikus b.szatlan p. típusú középkorú nő volt ez a tanár, valószínűleg csak klimaxolt vagy valami magánéleti problémáját vetítette rám. Viszont akkor és ott ez valahogy akkora trauma volt, hogy szerintem sosem lettem utána a régi. A mai napig ha bárki hangosabban szól hozzám, egyből elkap a sírógörcs, nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne hozzam magam kellemetlen helyzetekbe a bőgéssel.
Igazából nem tudom, mit akartam kérdezni, csak el akartam mesélni ezt a történetet, kíváncsi vagyok, hogy "kívülállók" mennyire gondolják normálisnak, hogy ez ekkora sérülést okozott bennem.
válasza:Szerintem ez teljesen normális
Bennem is mély nyomot hagytak a tanáraim ki ki pozitívat vagy negatívat
Nekem is vannak ilyen élményeim, hogy valamilyen teljesen általános dologhoz rossz élményem fűződik a negatív tapasztalatok miatt és nem is szívesen csinálom vagy kerülök olyan helyzetbe hogy beszélnem kelljen róla
Ha érzékenyebb vagy mint én is akkor ez teljesen normális
Bennem az óvónőim hagytak különösen mély nyomot
válasza:Olyan idegesitö hogy szinte egy gyerek se szol a szüleinek.
Max egy baratjanak aki szinten nem szol felnöttnek.
Ilyet nem szabad türni.
Habàr a szülök feladata arra is megtanitani a gyereket hogy nem kell türnie a szobeli stb bantalmazast. Amit sokan elcsesznek màr olyanokkal is mikor pl a gyerek nem akar puszit adni es mégis ràeröltetik.
Szoval ez szülö-gyerek kapcsolati hiba is hogy vkit agyon lehet alàzni es türi hang nelkül es nem szol rola.
Mint a mostani agyonvert kismama is. Inkabb a bantalmazot védte az is mig verte.
válasza:Teljesen érthető, hogy amiken átmentél, azok lelkileg megviseltek és még most sem tudod túltenni magad rajta. Jó lenne pszichológus.
Nekem is volt egy matektanárom, aki rendre megalázott az osztály előtt, mert tök hülye voltam matekból, én humán területen voltam és vagyok erős. Bármit tettem, a matek mumus volt, képtelen voltam megérteni, utólag meg is állapították, hogy diszkalkuliás vagyok.
Ez 20 éve volt, azóta is időnként rémálmaim vannak vele.
Az ilyen tanárokat nyilvánosan kellene megszégyeníteni.
válasza:Velem nem volt ennyire durva dolog ,ami megviselt volna... Viszont hasonló volt. Általánosban volt egy német tanárom, de ő konkrétan mindenkit utált ( szerintem a gyerekeket így ámblokk) csak ebben a dologban az volt a rossz, hogy többieket azért szídta mert rosszul viselkedtek én meg azért mert nem tudtam valamit az adott nyelven, ami szerintem rohadtul nem arányos. Meg olyanokot mondott hogy sose fogok megtanulni németül...micsoda jó motiváció:D
Ami számomra nagy elégtétel volt , hogy 19-20 éves koromra meglett felsőfokú nyelvvizsgám ( tehát mégse velem volt a baj ,hanem ahogy ő tanított) de ami még ennél is nagyobb elégtétel volt, h középsuliban egyik osztálytársammal visszamentünk általánosba tanárokhoz akikkel jóban voltunk.. véletlenül folyosón ezzel német tanárral is találkoztam , majd gúnyosan rámosolyogtam és köszönés nélkül elsétáltam mellette:D ..
valamit utánam szólt "hogy még köszönni se tudsz!" meg valamit..
De lényeg az hogy láttam az arcán azt hogy "majdnem felrobban dühtől".. nekem az egy életre elégtétel volt.
Egyébként sokan vagyunk így , akiket tanárok terrorizáltak. Sajnos ezt nehéz kivédeni. Ajánlom Paul Street nevezetű youtube csatornát , egyik videójában ő is a tanári megaláztatásról beszél amit át kellett élnie , hátha segít neked feldolgozni .
válasza:Velem dettó ugyanez volt. Az osztályfőnököm, és az osztálytársaim is szivattak általánosban 5-8 osztály között, fiú létemre én is nem egyszer elbőgtem magam, sőt a mai napig is, és érzem is magamon hogy mély nyomot hagyott bennem ez az egész. Leginkább a eossz emlékek miatt nem tanultam tovább.
Szintén 22.
válasza: válasza:Ezt valóban traumaként élhetted meg, sajnos nagyon sok olyan emberből lesz tanár/tanító, aki egyáltalán nem annak való. Ehhez a szakmához alázat kell, szeretni kell mindennek ellenére is a gyerekeket is, magát a munkát is, és hogy rendesen működjön, holmi üres kifogásokra nem lehet azt fogni, hogy egy-egy diáknak valaki felnőtt létére(ráadásul tanár létére) traumát okoz, amire a diák lehet, hogy élete végéig emlékszik. Az ilyen abszolút nem pedagógiai pályára való.
Kérdező, nekem is van hasonló traumám. Engem az egész iskola előtt alázott meg az egyik tanárom ötödikben, rám ordított nagyon hangosan az egész iskola előtt a nagyon ciki gúnynevemen, amit ő aggatott rám. MINDENKI kivétel nélkül rajtam röhögött, még az állítólagos "barátaim" is, meg még a tanárok is. Én akkor azt hittem, hogy a föld megnyílik alattam, és elsüllyedek szégyenemben, akkor rögtön sírni akartam, de nem tudtam, mert akkor még jobban kiröhögtek volna. Ha erre gondolok, akkor olyan szinten elfog a düh, hogy legszívesebben megkeresném ezt a nagyon jó tanárnőt, és a szemébe mondanám, hogy mennyire nem való tanárnak.
Elég szomorú, hogy ilyen "tanárok" tanítanak az iskoláinkban.
Visszatérve: Szerintem beszélgess el pár alkalommal erről az esetről egy szakemberrel, ő fog tudni segíteni. Az, hogy ere emlékszel, és rosszul esik, az teljesen normális, de az, hogy mai napig félsz, ha rád ordítanak az nem. Nyilván nem szereti senki, ha ordítoznak vele, de a te eseted kicsit más.
Baromi szomorú, hogy ennyi embernek van hasonló tapasztalata. Szerintem még sokkal többen is vagyunk, mint akik itt írtatok, mert biztos, hogy sokan elnyomják magukban a hasonló emlékeket. Valahogy én sem frusztráltam ezen magam utána általánosban és gimiben (még jópofiztam is utána az említett tanárnővel párszor), ugyan az emlék megmaradt, de csak egyetemen jöttem rá, hogy qrvára nem oké, ami történt. Ma már megkérdezném tőle, hogy mégis mi baja volt velem 10 éves koromban, ha találkoznék vele.
Persze megyek majd pszichológushoz, csak jelenleg nincs rá pénzem. Annyira nem nagy probléma az életemben, hogy ne tudjon várni pár évet, ameddig elvégzem az egyetemet és futja majd valami normális terápiára.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!