Eszméletlenül utálom azt, amikor mondok valamit és mintha meg sem hallaná a másik ember. Ez mindenhol ilyen gyakori jelenség?

Nemhogy utálom, gyűlölöm amikor a falhoz beszélek. Megkérem az egyik embert, hogy csináljon A-t, erre B-t csinál.. Elmondom, valakinek, hogy A lesz, majd utólag közli, hogy ő azt hitte B lesz.. Valaki megkér hogy A-t csináljak, elmondom neki, hogy sajnos nem tudom megcsinálni, csak a B-t, majd miután B-t csinálom, lecsesz, hogy ő A-t kérte. - és stbstb. Most így leegyszerűsítve, általánosítva magyarázom, mert heti szinten legalább egyszer belebotlok egy ilyesféle szituációba és szerintem nem létezik az életben dolog amit jobban utálok, mint azt, hogy valakihez beszélek és nem hallja meg..

Én elhiszem, hogy előfordul, velem is előfordult már, de ha valaki komolyan (nem csak a levegőbe elengedve) mond valamit akkor megértem/tudomásul veszem/megcsinálom amit kér.. meg ha véletlenül nem hallom meg az sem egy rendszeres jelenség, hanem csak nagy ritkán becsúszik.

De nagyon sokszor fordítva is azt érzem, hogy valaki mond valamit és utána úgy csinál, mintha én azt nem hallottam volna, mintha meg sem történt volna. Mond valamit, én komolyan veszem, majd később tök kellemetlen szituációkon keresztül derül ki, hogy amúgy egyáltalán nem gondolta komolyan és fel sem merült benne, hogy én komolyan vettem azt amit mondott.

Egyszerűen számomra felfoghatatlan ez a fajta kommunikáció. Ez a világon mindenhol így megy vagy ez csak valami magyar dolog? Más is ilyen gyakorisággal tapasztalja, vagy csak én reagálom túl?