Túl tudja magát tenni az ember egy családtagja elvesztésén?

Lassan de biztosan valamily mértékben igen, van akinek tovább tart.

Ezzel a dologgal már nem tudsz semmit sem tenni,el kell fogadni azt hogy sajnos elment és tovább kell lépni, nem te vagy a hibás hiszen te csak jobb ápolást szerettél volna neki.

Mostmár itt az ideje annak hogy tovább lépj, kezdj el végre élni és csináld azt ami számodra örömet okoz, anyukád is ezt szeretné.

Azért nem mindegy, téged mennyi idősen ért ez a veszteség....

Természetesen: részvétem

Először is részvétem.

Másrészről pedig persze hogy túl lehet tenni magunkat rajta. A legtöbb ember azért élete során többször is átéli egy családtag elvesztését. Erre sajnos nincs jobb gyógyír, mint az idő, és az elfogadás, továbblépés.

Sajnálom.

Hasonló történt az én családomban is. Nekem annyi volt a bűnöm, hogy nem mentem be október 30-án látogatni, mert "majd holnap", aztán másnap már nem lehetett, látogatási tilalmat rendeltek el. Elszalasztottam az utolsó esélyt, hogy még találkozzak az illetővel. Illetve az utolsó telefonját nem vettem fel mert dolgoztam, és vissza se hívtam, mert ismeretlen számról indította (a szobatársa volt a kórházban).

Kb. két napig tartott a szokásos sokk, hogy "úristen, hogy fogok én élni ezek után", aztán megnyugtattam magam, hogy ugyanúgy, mint ezelőtt, hiszen nem az első haláleset a családomban meg úgy általában a környezetemben, mindenki nélkül ment tovább az élet, most is így lesz.

Nem így lett, mindenki másnál egy tompa emlék maradt a halál körülményeiről meg az utolsó találkozásról, ellenben a szépekre emlékszem (pl. az, hogy öregapámmal gyerekként kolbászt ettünk egy bazaltkövön a Mátrában, sokkal élesebben él az emlékezetemben, mint hogy egyszer felnőttként elköszöntem tőle, mikor már csövek álltak ki belőle). Na, ezzel a családtaggal nem ez a helyzet, alig emlékszem a szép emékekre vele kapcsolatban, még a sztorijai is sokat koptak (pedig nagy forma volt, remek történetekkel), szinte csak az maradt meg róla, hogy cserbenhagytam, hogy a mai napig mardos a bűntudat, és hogy fenébe a lezárásokkal, meg velem is, amiért ilyen helyzetben azt hittem, van még egy napom.

Igazából a mai napig küzdök ezzel (is), és nem tudok erre jó választ adni, szerintem az eszeddel te is tudod, hogy mindent megtettél, amit az akkori tudásod, lehetőségeid megengedtek, és fölösleges az ilyen "még ma is élne" gondolatmenet, mert a történelem nem ismeri a ha fogalmát. Idővel tényleg elhalványul és könnyebb lesz vele együtt élni, de én pl. most fogok elkezdeni pszichológushoz járni, többek közt ezért, mert ez most más. Csak azért írtam ezt a kommentet, hogy tudd, hogy nem vagy egyedül ezzel.