Hány éves korodtól érezted magad felnőttnek?

mikor malár egyutt tudtam nevetni 40 es asszonyokkal is, vagy nem jöttem már zavarba pasiktol hanem meg tudtam élni bátran hogyvszerelmes vagyok es kikiabálni a világba is es nem oironkodtam es nem lettem némabob már olyanok társaságában akik tetszenek.

szerencsések azok akik már gyerekként is elbeatyiznak minden korosztallyal minden réteggel, oldottak nincsenek görcseik gátlásaik, nem lesznek szotlan üresfejuek ha megszolitja őket egy pasi,ill a másik nem.

en majdnem igy éltem le az egész életem ez a szorongásom irto későn mult el.

jav

mikor már

jav

mikor már nem pironkodtam

szerencsések akik kicsi kortol el tudnak bratyizni barkivel es jol érezni magukat barkivel

Kb. 23 éves korom óta.

Nekem is korán saját lábra kellett állnom. Már gimi mellett diákmunkáztam valamennyit, érettségi után egyből "kirepültem", és mindenféle szülői támogatás nélkül kezdtem egyetemet - és munkát - külföldön. De ekkor még nem voltam felnőtt: óriási teherként éltem meg a felnőtt élet kötelezettségeit, féltem, szorongtam, vágytam rá, hogy valami csoda történjen, és biztonságban érezhessem magamat, valaki gondoskodjon rólam. Irigyeltem azokat a csoporttársaimat, akiknek az élete teljesen gondtalannak, súlytalannak tűnt (az én szemszögemből): egyetemi feladatok, barátok, főzés, kirándulások, bulik, összejövetelek.

Körülbelül 23 éves koromban vettem észre azt, hogy már nem érzem magamat tapasztalatlannak és védtelennek a világban. Elkezdtem élvezni az autonómiát, megjött az önbizalmam, izgalmasnak éreztem, hogy milyen sokféle szerepet működtetek az életemben. Valamiféle szakmai identitásom is kialakulóban volt, és lehetőségeknek nyitottak ajtót azok a skillek, amiket az évek alatt összeszedtem az egyetemen és egyéb tevékenységeimben. Azóta nem élem már meg teherként az önfenntartást, szeretem a felelősséget, szeretnék másoknak is "csorgatni" ebből. És szerintem innentől kezdve nevezhetünk valakit felnőttnek: amikor az életet választja, tehát képes önként és felelősséggel cipelni az élet súlyát, és emellett az élet örömeit is megélni. Amikor már nincs ellenállás az emberben, nincs semmiféle hiszti, mártírkodás vagy önsajnálat a kitartásában, nem tiltakozik - legbelül, titokban sem - a szabadság és a felelősség ellen.

Szerintem mindenki száméra nagyon nehéz az idevezető út, akármilyen háttérből is érkezik (csak a megvívandó küzdelek jellege más). És sokan nem is jutnak el ide. Még a segítők, példaképek szerepét hangsúlyoznám ki: vannak emberek, akik igazi katalizátoraivá válnak más emberek fejlődésének, az pedig a sokszor a szerencsén múlik, találkozunk-e ilyen segítőkkel.

Most 26 leszek, és elmondhatom magamról, hogy szeretek élni. Ezen a ponton főleg a kíváncsiság az, ami mozgat.