Miért tör rám a sírás ha rá gondolok?

Láttam róla egy Naplós riportot. A végén én is elsírtam magam. Olyan igazságtalan az élet. Akkor gondoltam bele, milyen jelentéktelen dolgokon nyavalygok, miközben benne meg mekkora élni akarás volt. Őszintén nagyon sajnálom, hogy így alakult az élete.

N

Érdemes végigolvasni, amiből remélhetőleg megérthető az álláspontom, és elmesélem a saját történetemet is!

Én nem fogom megjegyezni, de ne higye senki se, hogy olyan hamar elfelejtem, én is láttam, és már nem most, és én is emlékszek rá azóta. Az az érdekes, hogy én nem nézek ilyeneket, akkor miért dobta fel? - amúgy nem bánom, de különösebb érzelem nem fűz hozzá, kemény vagyok, nem szoktam meghatódni.

Tragikusan meghalt idén, 8. osztály elején a fizika tanárom, a top 3 tanár közt volt, de minden tanár nagyon kedves, ennél jobb nem nagyon lehetne, velem mindegyik nagyon kedves volt, de ő közőlük is kiemelkedett, főleg azért is, mert már 5. osztály óta ismertem informatika... bocsánat digitális kultúra órákról, technika órákról, és mivel rossz a szemem, és egy vele született betegségem+magas szemnyomásom van, és szépen lassan, már majdnem teljesen elromlott a szemem, szóval (egyálltalán nem magamat akarom sajnáltatni) sajnált, látta, hogy nagyon sokat romlott az utóbbi években a látásom. Idéntől dolgozok számítógéppel az iskolába, azelőtt digitális nagyítóval dolgoztam, alsóba még láttam közelről nagyító nélkül - hát azért nekem se szupi ez a helyzet, de ehhez a lányhoz képest, a halálhoz képest, ez az élet is egy álom, mivel nyilván meghalni nem fogok ez miatt, max lelkileg...

Voltam nála nyári táborban, 3 tantárgyból tanított összessen, már 5. osztályos korom óta, 3 éve, de ezek az évek nagyon összehoztak minket, bár nem vagyok olyan rendben lelkileg, introvertált személyiségem van nagyon, és ahogy mondtam a látásommal is küzdök, pontosabban a tudattal, hogy egyre rosszabb, és 3-4 év mulva mongyam, hogy látok még valamit, hát nem hiszem hogy azt fogom mondani.

A fizikatanárommal a nyári tábor, 1-2 kirándulás, de tényleg amikor sajnált, mondott nekem 1-2 szót, hát nagyon jó volt, sajnáltam, hogy ennyire sajnált...

A közös idő teljes pozitív képet állított ki a fizikatanáromról, de aztán jött a tragédia: az első óra dolgozás, azaz tanulás nélkül, kellemesen, szokásosan vele, jól telt, aztán beteg lettem, a tööbbiek azon a héten még találkoztak vele, egy hét után, mentem vissza hétfőn, még semmit nem tudtam, az osztályfőnököm mondta el olyan váratlanul zokogva a hírt, hogy teljesen lesokkoltam, durva volt, de inkább megrendültem és úgymond féltem... mindhogy végigázzon a sírástól a terem. (azért a késöbbi megemlékezéskor, meg amikor szó szerint visszaidéztem tetteit, hát akkor picit meghatódtam, de most is tök jól el vagyok, nem itatom az egereket... Úgy mesélek róla, mindha arról mesélnék, mit ettem reggelire.

Látszik azért, én is meg tudok néha hatódni, hiszen én is ember vagyok, de most ráadásul csak egy random hírtől én nem fogok elkezdeni szétsírni a házat, úgyhogy ilyen vagyok, és ilyen volt kedvenc és 1 fizika tanárom, (ÉN NEM SOKAT BESZÉLEK, SŐT SZINTE SEMMIT NEM MONDOK KI MAGAMTÓL, AZ ÚJ TANÁR MÉG HOZZÁM SE SZÓLT, TALÁN EGYSZER, AMIKOR PRÓBÁLT SEGÍTENI AZ OSZTÁLYBAN A PADOMHOZ TALÁLNI, DE IGAZÁBOL ODA TALÁLTAM, TEHÁT NEM VOLT SEMMI GOND, SZÓVAL A RÉGI FIZIKA TANÁROM VOLT A LEGJOBB, MOST MÁR 1 MILLIÁRD SZÁZALÉKBAN TUDOM Ő SAJNÁLT, MONDOTT NEKEM DOLGOKAT, BESZÉLNI AKART VELEM, DE AZ ÚJ TANÁR VALAHOGY NEM ILYEN ATTÓL MÉG, HOGY TUDOM NINCS SEMMI KÖZE A JÓ EMBEREKNEK A HALÁLHOZ ÉN IS AZT A KÉRDÉST TENNÉM FEL: MIÉRT MINDIG A JÓ EMBEREK?!)