Miért van az, hogy senkit sem érdeklek, seki sem foglalkozik velem, mindenki magasról tesz rám? Miért ilyen önző, képmutató minden ember?

Hát, nézd, attól tartok, hogy nem a világban van a hiba, úgy általánosságban, hiszen egy csomó embernek vannak barátai. Miért vagy te különböző? Lehet, hogy okosabb vagy másoknál, és irigyek, ezért utálnak és nem barátkoznak? Vagy te tartod magad az elveidhez, és az igaz életed irritálja őket? Talán kövér vagy, esetleg csúnya vagy ilyesmi? Vagy talán mégis csak benned, valami belső tulajdonságodban van a hiba?

Gondolkozz el ezeken, meg esetleg kereshetnél egy önismereti csoportot, szerintem ott könnyebben rájönnél, hogy mitől van ez az egész, mintha csak őrlődsz magadban és szidod a világot.

Az ember a legtöbb esetben, kívülről keresi önmagát.Másokon keresztül akar visszaigazolást kapni önmagáról.Ezért olyan fontos mások véleménye.

Nem az önzőséggel van a baj.A baj az, hogy nem képes az ember a szeretetre.

Amennyiben el tudod magadat fogadni, és szeretni is tudod magadat, a testedet is beleértve, megváltozik a hozzáállásod .

Nem az fog érdekelni, hogy ki mit gondol.Vagy éppen, hogy ki mennyire foglalkozik veled.Hanem az, hogy te mit gondolsz, és mit szeretnél.Az fog érdekelni, hogy neked mi a jó, és azt is tudni fogod, hogy mi az ami nem jó neked!

Az az önzőség amiről írsz, az már szinte általános, mert senki nem foglalkozik belső világával.Nem szereti önmagát csak védi a benne kialakult világot.

Viszont ha arra törekszel, hogy elfogadd magadat, és szeresd magadat,ez lesz az a pont, ahonnan kiindulhat valódi lényed.Az a lényed ami független mások véleményétől.És lehet önzőnek tűnsz majd te is, de tisztelet és szeretet is lesz benned, mert önmagadat is tiszteled és szereted.

Ez az önzőség minőségileg másabb lesz.

Tehát nem az önzőséggel van a baj.

Megérted és elfogadod az embereket, a tiszteletet megtartod, de nem teszed függővé tőlük magadat.A szabadságot önmagadban fedezted fel.

A problémák, önmagad megértésén keresztül oldódnak meg.

Sajnos én is ebben szenvedtem évekig. Sosem volt barátom,barátnőm csak lengtem tengtem.Amellett,hogy kézilabdáztam de mindig bennem találtak hibát. Ha bántottak elvonultam kisírtam magamat. Nem tudtam sosem még most sem megfejteni,miért taszítom az embereket. Alkalmazkodó voltam,tűrtem sokáig aztán ha elegem volt robbantottam. Kétszer mentem férjhez.Mindkétszer olyan férjet "kaptam" akiket én választhattam férjül. Nagyon szép voltam fiatal koromban,jó alakú /mások szerint/ én sosem voltam elégedett. Sajnos a kisebbik gyermekem épp ilyen. Vannak ugyan barátai,de valahogy csak ideig óráig. Itthon ha megszólal valahogy nekem is borsózik a hátam,valahogy ilyen lehettem én is másokkal szemben. Már a megszólalásom is borzongató volt. Most már nem dolgozom,házasságban élek de magányosan.Egy barátnőm van kb.25 éve de ritkán találkozunk,inkább telefonon beszélünk.

Ezt csak azért írtam le,ezeket az érzéseket csak az tudja aki átéli.Sajna van ilyen is akit egész életében nem tud a környezetük elviselni. Még egy orvos sem tud segíteni!

60/nő