Szemét vagyok vagy ez még elviselhető?

Oké, először is letisztázom, hogy szerintem hülyeség miatt bőgök. A szitu röviden annyi, hogy majdnem egy hónapja meghalt a tengerimalacom és nagyon-nagyon hiányzik. Egyszerűen még mindig nem tudom elfogadni, hogy nincs itt velem soha többé. Soha. :'( Imádtam. Aztán most vettünk két papagájt. Konkrétan amióta hazahoztuk őket, egy nem is írom le inkább, hogy minek érzem magam, mert a trágár szó szűrő kiakadna. Elviekben az egyik papagáj az enyém és most róla van szó. Először is kiderült, hogy tojó, én meg megijedtem, hogy esetleg fiókái lesznek. És még nem tudom őt 100%-osan szeretni, mert ha rácsos dolgot látok (az ő esetében a kalitkát), egyből a volt malckám ugrik be, és őszintén ilyenkor arra gondolok, hogy a francnak se kell "pótlék". És emiatt érzem magam ...-nak, mert ez rohadtul nem a papagáj hibája, mégis benne van a dologban. Szeretném szeretni és mindent megadni neki, de egyszerűen nem megy! Komolyan, itt bőgök már egy ideje. Mennyire normális ez?!