Mi a véleményetek róla?

Érződik benne a kontrollvesztettség, a nyugtalanság, az egyensúly elvesztése miatti riadtság érzése.

A keserű lét markoló egója és a nyugalomra törekvő elme harca.

A nihilisztikus döbbenet. Az ürességgel való szembesülés. A célfeleslegességre való ráeszmélés.

A nincstelenség miatti kiábrándulás.

A sötétségbe való menekülés- a sötétség mindent elnyel. Ugyanakkor ( ez már saját megjegyzésem ): a sötétség nem az ember ura. Az ember a sötétség ura. Engedi belemerülni magát, átitatja vele a tudatát és felhasználja arra is akár, hogy megerősödött erővel térjen vissza oda, ahonnan elszakadt. Kell a kontraszt ahhoz, hogy lássunk és néha a sötétség többet mutat, mint a világosság.

Nagyjából ugyanebben az életérzésben megosztom egy saját szövegrészletemet: “ A létem tükrében megpillantom azt is , ami van és ami nincs; ami volt és ami lehetett volna; ami lesz és ami talán soha nem fog beteljesülni; tragikus dualitás ez, szétszaggatja az embert; a belső kettészakad ezen párhuzamos lehetőségek útvonalain, akár egy vonat, mely mindkét sínen mehetne, ezért zordul kisíklik mikor választóvonalhoz ér és nyugtát találja szétroncsolódva, a hideg földön, mert többé nem kell a kételkedéssel szembesülnie.

De az ember nem ilyen. Ha kettészakad, hát kettészakad. Összeszedi magát, hogy újból széteshessen. Csak így tudja megélni az életet, mely tele van megsemmisítő fordulatokkal. Egy életen át megsemmisilünk többször is, majd Főnix madarak módjára újraéledünk saját hamvainkból. Van élet, van halál, van Pokol és van Paradicsom – van minden, amiben hittem és van az is, amiben nem.

Saját hitem rabszolgája lehetek csak, mert az élet mindent megad: a rosszat is, a jót is, a zordat is, a gyengédet is, a sötétet is, a fényt is. Az én dolgom az, hogy miként mozgok ezen hálón és hova jutok el, mitől pusztulok és mitől éledek.

A káosz szülöttjei vagyunk, a világ a mi játszóterünk. Csak az a gyerek tud játszani igazán jól, aki nem törődik azzal, hogy eltéved-e. ”