Hogy jöttél rá, hogy magához láncol valamelyik szülőd?

Szia! Én ugyan lány vagyok, de remélem azért nem vagyok itt is útban. Ezt azért írom, mert nálunk vagyis nálam pont most állt tetőfokára az anyám magához láncolásának. Olyan szépen megfogalmaztad, hogy "az elkényeztetés és mindenről beszámolás nem tesz neked jót? Persze a szülő nem rosszindulatból teszi, de attól még gátolja az önállósodást, saját döntéshozatalt." Nos én 23 éves vagyok és most rakott ki az anyukám. No ne értsd félre nem a lakásból, hanem az életéből, de rendesen. A mi történetünk 5 évre nyúlik vissza. Már előttesem volt habostorta az élet ugyanis anyukám tanácsára abbahagytam a gimnáziumot és elmentem esti iskolába tanulni, hogy a kistesómra való vigyázás mellett ne boruljak ki teljesen az érettségitől. Ezt követte, hogy 5 évvel ezelőtt meghalt az apám. Megörököltem a lakását, mivel a szüleim elváltak régen, és anyám ragaszkodott hozzá, hogy lakjunk ott, pedig én erősen tiltakoztam. Közben abbahagytam az esti iskolát is, anyu azt mondta semmi baj ott lesz nekem, később egy másik nappalis suliban próbálkoztam újra, ahol nem jöttem ki jól a tanárokkal és anyu hagyta hogy azt is abba hagyjam. Azt mondta mindig itt lesz nekem és segít, ha kell akár örök életemre is. A segítségével nagyon sokra mentem ugyanis az összes barátom ellenemfordult, mivel amindenről való beszámolás, nem tett jót, anya ellenük fordított. A döntéseim mindig úgykezdődtek anya vajon egyetért e, anya hogy gondolja. 5 év után most telt be a pohár, mert valahogy éreztem, hogy kezd elege lenni belőlem, hiába kértem, hogy segítsen kibékülni egy barátommal, mert ő volt a kapocs, közölte, hogy menjek el én és beszéljek vele. Ezen annyira összevesztünk, hogy elköltözött tőlem két hete és azótacsak elvétve telefonáltunk és ott is szinte mindig veszekedve. Mondanom sem kell, hogy egyetlen barátnőm van és azt is kifogásolja, lehordta mindennek, mikor nem is ismeri. Ma próbáltam vele beszélni, elmondani, hogy szeretném ha inkább az övé lenne a lakás és majd én megyek el, mert rám így nagy nyomás nehezedik, hogy még el sem kezdtem dolgozni, de már ügyelnem kell mindenre. Közölte velem, hogy 5 évem volt észrevennem magamat, hogy dolgoznom vagy tanulnom kellene. Hozzáteszem tavaly október óta nem kell a testvéremre vigyázzak, bevásároljak,hoznom, vinnem a suliba, mert önálló lett végre. Ezáltal valóban lett egy csomó szabadidőm és hiányoztak a barátok és a fiúm,akivel pont a családi helyzetem miatt mentünk szét,mivel hozzám nem költözhetett és én se őhozzá. Miután anyám hozzámvágta, hogy 5 évem volt rá, hogy észbekapjak és kezdjek valamit az életemmel, arra gondoltam, hogy az egész életem egy hazugság. Mindig azt csináltam, amit ő kért, mindig tettem a dolgomat, nem jártam suliba, se dolgozni, mert vártam, hogy tesóm megnőjön és közben gyászoltam édesapámat. Nem is mondom, hogy a lakáson van egy csomó adósság. Jelenleg úgy érzem képtelen vagyok egyedül megállni a helyemen, hiányzik az, akinek tulajdonképpen köszönhetem, hogy itt tartok és még csak nem is vállalja. Azt mondta nem vagyok elviselhető, nem költözik vissza hozzám és majd fizeti a rezsimet, de azonnal el kell menjek dolgozni meg tanulni, mert neki ebből elege van. Ez mind érthető lett volna, ha ezt elmondta volna nekem, amíg itt lakott. Voltak terveim, de közben vártam anyu támaszát, amit eddig kaptam. Szóval az a lánc engem rendesen szétvágott.